Két modern ünnepünk: az emberi jogok és a béke világnapja
A béke magvai
Szerző: Kácser Anikó
„Tekintettel arra, hogy az emberiség családja minden egyes tagja méltóságának, valamint egyenlő és elidegeníthetetlen jogainak elismerése alkotja a szabadság, az igazság és a béke alapját a világon; tekintettel arra, hogy az emberi jogok el nem ismerése és semmibevétele az emberiség lelkiismeretét fellázító barbár cselekményekhez vezetett, (...) a közgyűlés kinyilvánítja az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát" - így kezdődik az ENSZ nyilatkozata az emberi jogokról, amelyet a II. világháború után két évvel írtak alá. A 20. század történelme bebizonyította, hogy a béke elérése elképzelhetetlen az emberi jogok elismerése nélkül, ahogy II. János Pál pápa fogalmazott a béke világnapjára írt üzenetében 2004-ben: „A béke és a nemzetközi jog szorosan egymáshoz kötődnek: a jog előmozdítja a békét." A béke világnapjára szóló pápai üzenetekben ez a gondolat évről évre megfogalmazódik, 1969-ben és 1999-ben pedig külön ezt a témát fejtette ki.
Nem sokkal egymás után emlékezik meg a világ erről a két eszméről. Az ENSZ az emberi jogok napjává nyilvánította a nyilatkozat elfogadásának napját, december 10-ét, amikor két héttel karácsony előtt „azt ünnepeljük, mennyi minden valósult már meg a testvériségből, és számot vetünk azzal, ami még hátra van annak építéséből". És bár az ENSZ szeptember harmadik keddjét jelölte ki béke nemzetközi napjává, a világ nagyobb részén január 1-jén emlékeznek meg róla VI. Pál pápa óhaja szerint. „Örvendetesnek tartanánk - írta a pápa 1968-ban, a béke első világnapján -, ha ez az ünnep minden évben kívánságként és fogadalomként megismétlődne az év kezdetén, amely emberi létezésünk idejét méri és ábrázolja; örvendetes lenne békét támasztani, hogy a történelmi fejlődések a maguk jogos és jótékony kiegyensúlyozottságukban megfeleljenek a jövőnek".
Sokan elemezték már, mi mindenre lenne szükség ahhoz, hogy a tartós, egész világra kiterjedő béke megvalósuljon - megbocsátásra, párbeszédre, méltányos jogrendszerre, becsületes információközlésre, bizalomra… Ám azt is tudjuk, hogy mióta történetírás létezik, nem volt az emberiség életében olyan kegyelmi pillanat, amikor a Föld minden pontján béke lett volna. Szüntelen törekvésünk a békére mégsem hasztalan, még ha saját szemünkkel nem is látjuk megvalósulni azt. És kaptunk egy ígéretet is: „Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni."
Idén első alkalommal a Nobel-békedíjat egy környezetvédőnek ítélték oda. Sokan csak a díjazott Wangari Maathai HIV-vírussal kapcsolatos megkérdőjelezhető, összeesküvés-elméleten alapuló nézeteit emlegették. Emellett szinte eltörpült a Nobel-bizottság indoklása, miszerint ezzel új dimenziót kapott a béke értelmezése. A hatvannégy éves kenyai biológusnő, Wangari Maathai első nyilatkozatában úgy fogalmazott, a környezetvédelem és a béke előmozdítása szorosan összefügg, különösen most, amikor a természetes erőforrások egyre ritkulnak, és mindenki meg akarja szerezni azokat.
Wangari Maathai világhírű mozgalma, a Green Belt (Zöld Öv) segítségével harminc millió fát ültetett el az elmúlt huszonhét év alatt olyan területeken, ahol eddig mindenki csak vágta a fákat tüzelő- és építőanyag szerzése vagy eladása céljából. „A béke magvait ültetjük el a mának és a jövőnek" - mondta az asszony, aki tavaly óta a kenyai környezetvédelmi minisztérium felelős államtitkára.
Ugyancsak környezetvédelmi mozgalmának köszönhetően Wangari Maathai segített az elsivatagosodó területen élő lakosság önellátásának megszervezésében, és sok nőnek biztosított pénzkereseti lehetőséget, elősegítve a nők társadalmi megbecsülését.
Akármennyire is kibővül a béke fogalma, egy sarkalatos pont mindig megmarad. Az ezredforduló óta minden Nobel-békedíjjal kitüntetett közvetve vagy közvetlenül az emberi jogok elismeréséért is harcolt - talán véletlenül, de teljes összhangban II. János Pál pápa 1999-es béke világnapjára szóló üzenetével: „Az igazi béke titka az emberi jogok tiszteletében van."
