A Szent Egyed Közösség útja
Ne féljetek észrevenni: Isten országa már köztetek van
Szerző: Szőke Péter
A Sant'Egidio közösség 1968-ban született Rómában Andrea Riccardi és néhány barátja kezdeményezéséből. A forrongás, az útkeresés évei voltak ezek sokak számára. A gazdasági csoda és a diáklázadások idején úgy tűnt, a hagyományok átértékelődnek. A II. vatikáni zsinat utáni egyház a világiakat nagyobb felelősségvállalásra hívta. A kor kihívásaira egyre több megújulási mozgalom keresett evangéliumi választ. Közösségünk alapítója később így beszélt erről: „Akkor, amikor Nyugaton a szellemi életet Marx és Freud gondolatai uralták, megértettem - nem magamtól, hanem Isten kegyelméből -, hogy a jövő az evangéliumban van." A Tevere-parti Virgilio gimnázium jómódú polgári családokból kikerülő diákjai ekkor kezdték el együtt olvasni a Szentírást és megértették, hogy Jézus tanítványaiként meg kell nyílniuk a szegények előtt. Fellini csillogó Rómája mellett felfedezték Pasolini Rómáját, a turisták előtt elrejtett barakknegyedek világát. A Dél-Olaszországból felvándorolt családok utcán csellengő gyermekei voltak közösségünk első szegény barátai, akiknek délutáni iskolákat szerveztünk. Az akkor még név nélküli közösség tehát az Örök Város szegénynegyedeiben született olyan fiúk és lányok lelkesedéséből, akik tanulmányaik, majd munkájuk, családjuk mellett is helyet akartak találni életükben annak, hogy elvigyék Krisztus evangéliumát az azt leginkább szomjazóknak.
A szegények egyházának gyermekeiként
A Sant'Egidio, azaz Szent Egyed nevet egy kis trasteverei templom és kolostor után vettük föl. A közösség tagjai több mint harminc éve minden este ide, az utóbbi időkben pedig a szomszédos Santa Maria in Trastevere-bazilikában gyűlnek össze, hogy napjuk végén meghallgassák az Úr szavát, és az ő irgalmába ajánlják a világot, a szegényeket és saját életüket. A szegénység újabb és újabb jeleivel és tanúival találkozva nem akarunk bezárkózni. A világ sebeire téve kezünket fel szeretnénk ismerni a benne jelen lévő Feltámadottat is, és vele találkozni a szegényekben. Az elmúlt harminchat év aggodalmai és reményei, az újabb és újabb szolgálatok mind egy-egy ilyen találkozásból születtek. Rádöbbentünk a modern nagyvárosban élő idősek magányára; meg akartuk érteni a hazájukat a háború vagy nyomor elől megélhetés, otthon, iskola reményében elhagyni kényszerülő bevándorlók drámáját; át akartuk lépni a börtönök falait és azt a falat, amely a fogyatékosokat, az AIDS-betegeket, a hajléktalanokat a társadalomtól elválasztja. A Sant'Egidio közösség ma a világ mintegy hatvan országában van jelen. Annak az egyháznak a gyermekeiként akarunk élni, amely - XIII. János pápa szavaival - mindenkié, de kiváltképp a szegényeké. A Sant'Egidio közösséghez olyan emberek tartoznak, akik abban hisznek, hogy az evangélium meghallgatása és tettekre váltása nem csak különleges elhivatottság birtokában, hanem minden élethelyzetben lehetséges. A közösség idős tagjai is látogatják például a szociális otthonokban élő maguknál betegebbeket. Ahogy a közösség egy guineai tagja mondta Róma Afrikába látogató polgármesterének: senki sem olyan szegény, hogy ne tudna valaki nála szegényebbnek segíteni.
Egy sorsdöntő találkozás
A nyolcvanas évek elejének egyik sorsdöntő találkozása volt számunkra, amikor megismertük a mozambiki Beira város püspökét. Tőle hallottunk először az országban évek óta dúló polgárháborúról. Segélyszállítmányokat szerveztünk, melyek azonban a harcok és az infrastruktúra összeomlása miatt alig jutottak el a rászorulókhoz. Két ottani fiatal testvérünk, Laurindo és Madora erőszakos halála is arra sarkallt minket, hogy a háborúnak, minden szegénység szülőjének próbáljunk meg véget vetni. Ami a nagyhatalmi diplomáciának addig nem sikerült, azt elérte az imádság gyenge erejében hívő közösség. A kormány és a lázadók képviselői 1992. október 4-én, Assisi Szent Ferenc emléknapján Rómában békét kötöttek, mely azóta is tart. És a Rómában több éven át folytatott titkos tárgyalások alatt a szomszédos Sant'Egidio-templomban egy este sem maradt el az imádság… A béke gyümölcse számunkra sok-sok mozambiki és Afrika-szerte született közösségünk. Most újabb, a háborúhoz hasonló ellenséget szeretnénk legyőzni. Az AIDS-járványt igyekszünk megállítani olyan terápiákkal, amelyek eddig csak a világ északi, gazdagabbik felén álltak rendelkezésre. Mozambiki klinikáinkon már több száz egészséges gyermek született HIV-pozitív anyáktól. A programban a hazai Sant'Egidio több tagja is - így e sorok írója - vett részt önkéntesként. A két földrész sorsközösségét valljuk: a gazdag Európának észre kell vennie a küszöbén, a Földközi-tenger túlpartján szegény Lázárként fekvő Afrikát...
II. János Pál pápa 1986-ban a keresztény egyházak és a nagy világvallások vezetőit Assisibe hívta, hogy tanúságot tegyenek a hitükben rejlő békevágyról. A közösség azóta - a szentatya személyes biztatására - évente más-más európai városban rendez hasonló találkozókat. A béke e zarándokútja jel a terrorizmus és a háború által fenyegetett világunk számára. A civili
zációk konfliktusával szemben a párbeszéd és az imádság megelőző és gyógyító erejéről tesznek hitet közösen zsidó, keresztény és muzulmán vezetők: Isten neve a béke, és nincs szent háború, csak a béke szent. Mindebben különös felelősségünk van nekünk, keresztényeknek: ahol az egyházak egymás nővérei, ott a népek egymás testvérei lehetnek…A szeptemberben rendezett milánói találkozón érkezett a hír: a Sant'Egidio közösség kapta az idei Balzan-békedíjat, melyet korábban olyan személyiségek vehettek át, mint XXIII. János pápa vagy Kalkuttai Teréz anya.
A Szent Egyed közösség Magyarországon
Magyarországon 1989 óta léteznek Sant'Egidio közösségek: Budapesten, Pécsett és Győrben. Ugyanazt igyekszünk megélni, amit testvéreink világszerte: az Isten Igéjét életünk középpontjába helyezve érzékenynek maradni a szegényekkel való barátságra. Szociális otthonokba heti rendszerességgel visszajárva megértettük, mit jelent éppen akkor megfosztva lenni a család gondoskodásától és az otthon biztonságától, amikor az embernek életkora és testi-szellemi gyengeségei folytán a legnagyobb szüksége volna ezekre. Barátságot kötöttünk hajléktalanokkal is. Szembesültünk azzal az ellentmondással, hogy miközben Magyarországot jóléti mutatói alapján az ENSZ statisztikái a világ országainak felső harmadába, a magyar lakosságot pedig a Föld népességének felső ötödébe helyezi, hazánkban 30-35 ezer, azaz egy kisvárosnyi ember van kitéve télen a fagyhalál veszélyének. A nekik elvitt szendvics és forró tea, a velük folytatott beszélgetéseink az irgalom jelei lehetnek egy olyan társadalomban, amely túl könnyen lemond azokról, akik nem termelnek és pláne nem fogyasztanak.
A halálbüntetés egyetemes moratóriumáért
A közelmúlt megrázó eseménye volt egy távoli barátunk halála. Dominique Green alig múlt tizennyolc éves, amikor 1993-ban gyilkosság vádjával halálra ítélte egy texasi bíróság annak ellenére, hogy a vádat nem sikerült minden kétséget kizáróan bizonyítani, és a nincstelen színes bőrű vádlott mellé kirendelt védő több eljárási mulasztást is elkövetett. A bűnösségét mindvégig tagadó Dominique a siralomházban eltöltött tizenegy év során rabtársainak lelki támasza lett. Verseit kiadták, rajzaiból kiállítást rendeztek. Közösségünk világszerte gyűjtött a perújrafelvétel költségeire. Megmeneküléséért nagyon sokan, még az állítólagos áldozat családja is szót emelt, és még többen imádkoztak. Október 26-án mégis kivégezték. De az imádság soha nem hiábavaló. Dominique hite, távozásának békéje és méltósága még az egyébként halálbüntetés párti texasi közvéleményt is megindította. Annak idején Laurindo és Madora halála fokozta a háború elleni tenni akarásunkat. Most újult erővel folytatjuk a halálbüntetés egyetemes moratóriumáért indított, eddig világszerte ötmillió aláírást gyűjtő kampányunkat.
E barátság legszebb ikonja:
a karácsonyi ebéd
A szegényekkel való barátság hűséggel, rendszeres látogatással lehetséges. De fontos szerep jut az ünneplésnek is. Különösen szép pillanatai az évnek az intézeti idősekkel közös nyári nyaralásaink. Sokan közülük egy hosszú élet alatt sem juthattak el korábban Tihanyba vagy Dobogókőre. Ám e barátság legszebb ikonja talán mégis a karácsonyi ebéd. Ahol csak Sant'Egidio közösség él, karácsony napján mindenütt asztalt terítünk azoknak, akiket nem vár család, hogy így lehessünk mindannyian a közénk születő Úr Jézus családja. Ezek az ebédek nem valósulhatnának meg a hívek adományai és a minket befogadó plébániák vendégszeretete nélkül. Igazi vendéglátónk azonban mindig az Úr: csak az ő szeretetének asztalánál, az eucharisztia közelében lehetséges igazi agapé.
A Sant'Egidio közösség tagjai olyan egyszerű férfiak és nők, akik meg akarják hallani az Úr Jézus buzdítását, amely a Szentírás lapjain újra meg újra felhangzik: Ne féljetek a világban erőszakból, igazságtalanságból és fájdalomból összehordott hegyek láttán, mert elég egy mustármagnyi hit, hogy ezek leomoljanak. Ne féljetek a barátságát keresni azoknak, akikkel senki nem akar barátkozni. Ne féljetek észrevenni a jerikói út mentén, városotok aluljáróiban félholtan fekvő embert, hisz az Úr maga jön el, hogy bekötözze sebeit. Ne törődjetek bele, hogy ne kelljen szomorúan távoznotok, mint a gazdag ifjú tette... Ne féljetek észrevenni, hogy íme, az Isten országa már köztetek van.
