Január 31-én Bosco Szent Jánost ünnepeljük
Szentek honában
Szerző: Szabó Klára
Don Bosco az egyház egyik legjelentősebb szentje. A 19. században élt, de ma korszerűbb, mint valaha. Éppen napjainkban teljesül be a torinói Segítő Miasszonyunk-templomban megfestett jövendölése: nagy viharban ellenséges csatahajók támadják meg az egyház hajóját. Az elsüllyedéstől csak az menti meg, hogy kormányosa, a pápa két oszlophoz szorosan odaláncolja. Az egyiken Szűz Mária alakja, a másikon az oltáriszentség látható. Gondoljunk az egyházat ért sok-sok támadásra, a rózsafüzér évére és az idén októberben meghirdetett eucharisztia évére. Nem vehetjük eléggé komolyan a szentatya felhívását az oltáriszentség szeretetére és tiszteletére.
Don Bosco életét átszövik a csodák és a látomások, melyeket álmoknak nevezett. Élete valódi misztikus imaélet. Már életében sok csodát tett Isten segítségével. Olyan csodákat, melyeket középkori szentekről olvasunk, s hisszük is, meg nem is. A vele kapcsolatos csodákat hiteles tanúk, kortársai, vele élő tanítványai, barátai jegyezték fel, tehát hitelesnek kell elfogadnunk azokat. Életrajzaiban és a róla szóló filmekben mégis kevés szó esik erről. Pedig nem kellene elhallgatni. Élete ugyanis nemcsak csodákkal és misztikus jelenségekkel van tele. Üldözésekkel, meg nem értéssel, sok szenvedéssel, megélhetési gondokkal küzdve, két lábbal állt a földön.
A legszegényebbeket, a legkiszolgáltatottabbakat, az inasgyerekeket, az utcán felnőtt árvákat, a kezdődő kapitalizmus legszerencsétlenebb áldozatait, a napi 15-16 órában, lehetetlen körülmények között dolgoztatott fiatalkorúakat karolta fel, fogadta magához és nevelte igaz emberi életre. Áldozatos munkájában sokan, kezdetben még egyháziak is akadályozták. Mivel nem rendelkezett megfelelő anyagiakkal, örök példaképünk maradhat a Gondviselésbe vetett bizalma. Mint fiatal pap karolta fel az első utcagyereket, aki betévedt a sekrestyébe, s onnan mindjárt ki is dobták. Ő azonban nem engedte el, beszélgetni kezdett vele, visszahívta, kérte, hogy másnap társait is hozza magával. Így kezdődött. Ilyen egyszerűen, ilyen természetesen, mint egy pici mustármag, ami bekerült a földbe, majd hatalmas fává növekedett, melyet szalézi rendnek hívunk, s ágai behálózzák az egész világot.
Egyre több gyerek csatlakozott hozzá, ami egyre több gondot jelentett, de szépséget és fejlődést is. A fiúk felnőttek, s közülük kerültek ki azok, akik Don Bosco életét akarták követni, munkáját segíteni. Erre adták az életüket, papok lettek, fogadalmat tett szerzetesek. Don Bosco halála után ők vették át a munkát és az egyház által időközben elfogadott szerzetesrend irányítását. Ezt a szerzetesrendet Don Bosco nevezte el Szalézi Szent Ferencről, a szelíd és tudós genfi püspökről. Milyen különös, vagy talán inkább természetes, hogy a vad utcagyerekekkel foglalkozó Don Bosco ennyire fontosnak tartotta nevelési módszerében a szelídséget.
