„Gyermekeim, ne szeressünk szóval és nyelvvel, hanem tettel és igazsággal!” (1János 3,18)
A lázadás
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Léphaft Pál
– Mi lehet ez a szörnyű zaj? – kérdezgették egymást a félénk mókusok és riadtan bújtak el odújuk mélyén.
A madárkák már bátrabbak voltak:
– Mintha nyúlék háza felől jönne! – csivitelték. – Mindjárt meglessük, mi az!
Ahogyan az ablakpárkányra szálltak, különös látvány fogadta őket. Ugribugri, nyúlék legifjabb csemetéje egy különös doboz előtt állt. Nem is állt, inkább összevissza ugrált, kezét és füleit lóbálva, mintha elvarázsolta volna a szerkezetből áradó fültépő ritmusáradat. A fején összeborzolt, felálló szőrcsomók úgy meredeztek az ég felé, mintha ragasztóval kenték volna be őket.
– Jaj, kisfiam! Kértem, hogy ne hallgasd olyan hangosan ezt a zenét! Elromlik a hallásod, pedig tudod, hogy nekünk nyulaknak az életünk múlhat azon, hogy jól hallunk-e! – kiáltott be nyúlmama az ajtóból. – És azt is megígérted, hogy elviszed az ebédet nagyanyónak! Tudod, hogy beteg, és már biztosan nagyon vár!
– Jól van már! – ordította vissza Ugribugri nyeglén. – Tudhatnád, hogy ez techno zene, és ezt csak így lehet hallgatni! A kaját meg majd mindjárt elviszem! – és már folytatta is az ugrálást, mintha mi sem történt volna. Ám ekkor már nyúlpapa is ott állt az ajtóban. Határozott mozdulatokkal a zenemasinához lépett és egyetlen kattintással kikapcsolta.
– Na! – kezdett méltatlankodni Ugribugri, ám tekintete találkozott apjáéval, és azonnal elcsendesedett. Apja szeme komoran szikrázott.
– Nem hallottad, mit kért tőled édesanyád?! – kérdezte csendes, határozott hangon. – Fontosabb neked a saját szórakozásod, mint hogy segítsél valakinek, aki rászorul? Talán már nem szereted nagyanyádat, aki annyit mesélt neked, és annyiszor ápolt, mikor beteg voltál?!