„Gyermekeim, ne szeressünk szóval és nyelvvel, hanem tettel és igazsággal!” (1János 3,18)
A lázadás
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Léphaft Pál
– Mi lehet ez a szörnyű zaj? – kérdezgették egymást a félénk mókusok és riadtan bújtak el odújuk mélyén.
A madárkák már bátrabbak voltak:
– Mintha nyúlék háza felől jönne! – csivitelték. – Mindjárt meglessük, mi az!
Ahogyan az ablakpárkányra szálltak, különös látvány fogadta őket. Ugribugri, nyúlék legifjabb csemetéje egy különös doboz előtt állt. Nem is állt, inkább összevissza ugrált, kezét és füleit lóbálva, mintha elvarázsolta volna a szerkezetből áradó fültépő ritmusáradat. A fején összeborzolt, felálló szőrcsomók úgy meredeztek az ég felé, mintha ragasztóval kenték volna be őket.
– Jaj, kisfiam! Kértem, hogy ne hallgasd olyan hangosan ezt a zenét! Elromlik a hallásod, pedig tudod, hogy nekünk nyulaknak az életünk múlhat azon, hogy jól hallunk-e! – kiáltott be nyúlmama az ajtóból. – És azt is megígérted, hogy elviszed az ebédet nagyanyónak! Tudod, hogy beteg, és már biztosan nagyon vár!
– Jól van már! – ordította vissza Ugribugri nyeglén. – Tudhatnád, hogy ez techno zene, és ezt csak így lehet hallgatni! A kaját meg majd mindjárt elviszem! – és már folytatta is az ugrálást, mintha mi sem történt volna. Ám ekkor már nyúlpapa is ott állt az ajtóban. Határozott mozdulatokkal a zenemasinához lépett és egyetlen kattintással kikapcsolta.
– Na! – kezdett méltatlankodni Ugribugri, ám tekintete találkozott apjáéval, és azonnal elcsendesedett. Apja szeme komoran szikrázott.
– Nem hallottad, mit kért tőled édesanyád?! – kérdezte csendes, határozott hangon. – Fontosabb neked a saját szórakozásod, mint hogy segítsél valakinek, aki rászorul? Talán már nem szereted nagyanyádat, aki annyit mesélt neked, és annyiszor ápolt, mikor beteg voltál?!
– De igen – motyogta Ugribugri, és leszegte tekintetét.
– Akkor tegyél is úgy! – lépett oda megszeppent kisfiához, és lesimította a dacosan égnek meredező fürtöket.
A madárkák az ablakpárkányon egymásra néztek, majd néhány perc múlva kíváncsian követték az erdei ösvényen a nyúlanyó háza felé igyekvő Ugribugrit, aki kezében kosarat lóbálva hangosan beszélt magában:
– Mindig csak ezt csináld, meg azt csináld! Már egy kicsit sem bulizhatok, mert mindig a fülemet féltik! Pedig az én hallásomnak kutya baja! A barátaim még hangosabban hallgatják a zenét, bezzeg az ő szüleik nem szólnak érte semmit! – ahogy így morgolódott, észre sem vette, hogy a bokrok sűrűjéből két szikrázó szempár villant fel. A bokrok megcsörrentek, de ő nem hallotta meg. Csak ballagott mit sem sejtve tovább.
– Tennünk kell valamit! – csiviteltek a kismadarak. – Figyelmeztessük!
Ugribugri riadtan figyelt fel a madarak vészjósló kiáltozására. Ekkor vette észre a reá leselkedő veszedelmet. Nyakába kapta a lábát, úgy loholt, hogy még a kosárról is megfeledkezett. Csak mikor végre becsapta maga mögött nagyanyó házikójának ajtaját, akkor lélegzett fel. Úgy bújt oda nagymamája kitárt karjába, mint egykor régen, mikor a betegség elől keresett oltalmat ölelésében.
– Bocsáss meg, nagyikám! Én olyan buta vagyok! Azt gondoltam, édesanyámék csak bántani akarnak, mikor figyelmeztettek a szófogadatlanságomra! Fontosabb volt nekem az a buta zene, minthogy eljöjjek hozzád! Ráadásul még a kosarat is elveszítettem! Most miattam éhes maradsz! – zokogta belefúrva fejét nagymama kockás kötőjébe.
– Ne félj, kicsikém! Most már minden rendben lesz, hiszen megszabadultál attól a veszedelemtől, ami még a farkasnál is nagyobb. Most már te is érted, amit olyan sokszor mondogattam nektek: „Gyermekeim, ne szeressünk szóval és nyelvvel, hanem tettel és igazsággal!” – átkarolta kis unokáját és odavezette a kockás abrosszal megterített asztalhoz. – Már én is jobban vagyok, és mivel tudtam, hogy jössz, sütöttem neked egy kis répás tortát. Gyere! – simogatta meg a buksi fejet, és vágott egy nagy szeletet az íncsiklandó csemegéből.
Ugribugrinak még soha sem esett ilyen jól az étel. Szíve megtelt hálával, olyan könnyűnek és vidámnak érezte magát, hogy rádöbbent, nincs is többet szüksége arra a fülsiketítő zenére, még akkor sem, ha ezért barátai ki fogják csúfolni. Hiszen rátalált az igazi zenére, a szeretetre, aminek harmóniái a szív mélyén szólnak, csendes békességgel töltve el a lelket.
