Üdvösséghozó rendteremtés egy kis fegyver(mellék)zajjal
Szerző: Harmath Károly OFM
Közhelynek számít, hogy a buta saját kárán, az okos pedig mások kárán tanul. Itt mintha ez az ősi bölcsesség sem állná meg a helyét. Háborúk urai már számtalanszor láthatták, hogy a fegyverek nem oldanak meg semmit. A racionálisnak tartott ember irracionális lépéseket tesz, s ebben az irracionalitásban odáig megy, hogy pimaszul védi saját emberhez nem méltó döntéseit.
Ha az ember vagy egy társadalom hivatásának érzi, hogy e Föld hajthatatlan ura és teljhatalmú birtokosa legyen, akkor a világot is a saját elképzelései, a saját „demokratikus” felfogása szerint rendezi be. Sajnálattal kell tapasztalnunk, hogy a szovjet birodalom eltűnésével a hidegháborút a háború váltotta fel. A „gonoszság birodalmának” helyére a „gonoszság birodalmai” léptek: a kisebb-nagyobb „zsivány államok”, vagy ahogyan a szakirodalom nevezi őket „rogue states”. Ezekre minél előbb le kell csapni, nehogy ideológiájuk valósággá váljék. S ehhez kell egy olyan hatalom, amely képes rendet teremteni és uralkodni az egész világ fölött. Persze megvan a fedőnév is: szabadság, demokrácia és szabad kereskedelem. De a világ fokozatosan rájön, hogy ki is törekszik tulajdonképpen az egyeduralomra. Azt viszont kevesebben látták be – s ezek közé tartozunk mi magyarok is, akik mindent majmolunk, aminek amerikai íze vagy színe van –, hogy valójába mi is a végső cél: mindenkire rákényszeríteni az amerikai életmódot és az amerikai társadalom kínálta értékeket. Az EU azzal az álláspontjával, hogy az iraki háború esetében annak idején nem fogadta el a kiviteli árut, újabb ellenséget szerzett magának.
A pacifista kisember számára az is kérdés, hogy melyek is azok a zsivány államok, amelyekre le kell súlytani? Ha a nagyhatalom mércéit próbáljuk meg alkalmazni, nagyon hamar csődöt mondunk. A mércék nem kettősek, hanem többszörösek. Vannak a felsorolásban olyanok államok, amelyek esetében kétségbe lehet vonni a szabadság és demokrácia meglétét, de vannak olyanok is, amelyek miután megszabadultak az egyik vasököltől és „terepet” váltottak, most a legjobb szövetségesek. Számomra a logika nagyon egyszerű: aki velünk van, az már eleve kikerül a mércék alkalmazása alól: még ha zsivány, akkor sem mondjuk zsiványnak. Mert például mi köze egy szaúd-arábiai demokráciának, ahol még keresztény templomot sem lehet emelni, egy nyugat-európai demokráciához, ahol a keresztény székesegyháznak szinte a bejáratába építik a dzsámit?
Aztán az sem megy a fejembe, hogyan lehet rákényszeríteni a világra azt a „legfőbb jót”, amit egy hatalom diktál? Természetesen úgy kell érteni, hogy ez a legfőbb jó magába zárja a gazdasági és a politikai, de még a kulturális stratégiai érdekeket is. E hatalom számára az „üdvösséghozó” küldetés egyszerű: saját felfogásának másra kényszerítését úgy kell értelmezni, hogy az mindenki jogának a védelmét jelenti. Ha az iraki háborút tartjuk szem előtt, amelynek beindításához még most is keresik a „jogi alapot” (ürügyet ugyan találtak, de nem tudják bizonyítani), akkor azt a kérdést sem tudom kikerülni, hogy tulajdonképpen mi is történik Irakban: harc a nemzetközi terrorizmus ellen (beleértve az Al Quaidát is) vagy küzdelem az olajkutakért. Meg azt sem, hogy hol fejeződik a szabadságot „adományozó” demokrácia, és hol kezdődik az önző „rendcsinálás”, amelyben a rendteremtő saját használatára „teremt” rendet. Arról pedig még nem is szóltam, hogy milyen eredménye lenne annak, ha a fegyverek árát a béke hirdetésére és propagálására áldoznák. Meg arról a hitbeli meggyőződésemről sem, hogy békére, nem pedig háborúra vagyunk teremtve.
