Imádjuk az abszolút fölséget!
Szerző: Verőcei Gábor/MK
Szentháromság vasárnapja egy olyan főünnep, amelynek a többi főünneptől (karácsony, húsvét, pünkösd) eltérően nincsenek néphagyományai. Erről árulkodik jeles néprajztudósunk, Bálint Sándor könyve, mely ismerteti a pünkösd valamint az úrnapja hagyományait, de Szentháromság vasárnapjáról egy szót sem ejt. Indoka nyilvánvaló: Szentháromság vasárnapjának nincs hagyományvilága. Pedig a Szentháromság iránti tisztelet mindig megvolt, de különösen a 18. századtól, amikor templomokat építettek és a pestisjárványok elmúltával Szentháromság-szobrokat emeltek a tiszteletére. A székesfehérvári egyházmegyében pedig régtől fogva egyházmegyei zarándoklatot vezet a mindenkori püspök ezen a napon Máriaremetére. A tisztelet tehát létezett, de a népi hagyomány nem alakult ki mellette. Miért? Titok! Mint ahogy maga a Szentháromság is titok (mysteria absoluta). Két okból is abszolút titok: mert értelmünkkel nem tudunk rájönni, csak a kinyilatkoztatásból tudunk róla; még ha tényét a kinyilatkoztatásból tudomásul is vesszük, továbbra sem tudjuk megérteni, hogyan lehet az egy Istenben három személy, az Atya, a Fiú és Szentlélek.
A megfejthetetlen titok Isten létének szükségszerű velejárója. Egy olyan Isten, akinek semmi titka sincs előttünk, akit átlátunk, mint egy matematikai egyenletet, aki számunkra „fogható”, az már nem lenne isten. Szent Ágoston fejezi ki ezt rendkívül tömören: „Si comprehendis, non est Deus” – egy fölfogható isten nem isten. Egy isten, akit fogalmainkkal értelmünk egyik fiókjába be tudunk skatulyázni, nem lehet nagyobb, mint a mi értelmünk, illetve amit értelmünknek tartunk.
Isten azonban felfoghatatlan titok marad számunkra. Jézus, a második isteni személy, aki emberként élt a földön, emberi szóval beszélhetett volna erről a titokról is. Nem tette. Sőt, búcsúbeszédében így szólt: „Még sok mondanivalóm volna, de nem vagytok hozzá elég erősek” (Jn 16,12). Jézus ugyanis tudta, hogy apostolai és mi nem tudnánk megbirkózni kijelentéseivel – így a titok megmaradt.
Ellenben az is igaz, hogy az ember a titkok kutatója. Az emberiséget mindig a kutatások vitték előbbre. A földrajzi felfedezések, a világűr kutatása, a természettudományos felfedezések (például a penicillin vagy a Sabin-cseppek felfedezése) mind-mind előbbre vitték a világot.
De a titkok közül nem szabad kihagyni Istent sem. Korunk anyagias szemléletmódja harcosan vagy közönyösen, de egyaránt elutasítja Istent. Aki azonban nem keresi Istent – a legfőbb titkot –, az már nem is nevezhető embernek, legfeljebb robotnak vagy emlősállatnak. Egy osztrák kapucinus atya, Heinrich Suso Braun írta 1961-ben:
„Nem kétséges: a legfőbb és legfelemelőbb emberi tevékenység az istenkeresés. És ez az, ami a vadászó-gyűjtögető őseinket felemelte; amikor barlangjaik sötétjében sejteni kezdték azt a valóságot, aki nagyobb az embernél, fölötte áll és történelmét vezérli, aki vigasz a szenvedésben és öröm a vidámabb napokon. Az istenkeresés minket is fölemel…”
Igen, igaza van a kapucinus atyának, mert a teremtett világ titkainak kutatása felemelte az emberiséget – ezt ma mindannyian élvezzük. Az Isten titkainak keresése, kutatása viszont erkölcsileg emeli fel az emberiséget. A mai kor erkölcsi mélypontja csak azért következhetett be, mert az emberek tömege már nem keresi Istent. Pedig az emberhez méltó tevékenység: Isten keresése.
Őseink imádták a Szentháromságot, erről árulkodnak a Szentháromságnak szentelt templomok és a Szentháromság-szobrok. Az emberi méltóság legmagasabb fokú ténykedése az imádás, mert az ember így nő önmaga fölé. Válasszuk ezt a módját önmagunk fölemelésének: imádjuk az abszolút titkot, a legfölségesebb Szentháromságot.
