Egy nagy álom: Japán
Szerző: Lányi Béla SVD
„Amikor 1932-ben leérettségiztem, elmentem a miskolci minorita házfőnökhöz, és megkérdeztem tőle, ismer-e olyan rendet, amelynek Japánban is vannak missziói…” – emlékezik vissza Bartha Károly verbita atya kaliforniai otthonában. Így kezdődött útja a verbitákhoz. Igazából a katolikus missziós sajtó olvasása közben tetszett meg neki az a gondolat, hogy Japánban több mint háromszáz éves üldözés ellenére megőrizték hitüket a keresztények, most pedig minél több misszionáriusra van szükségük e hit megerősödésére és továbbterjesztésére. „Szerencsémre a házfőnök még jól emlékezett arra az apostoli vizitátorra, akit a Szentszék a magyarországi szerzetesrendek életének rendezése érdekében küldött el a férfikolostorok meglátogatására. Ezt a vizitátort P. Hansen Hubertnek hívták, és egyébként a magyarországi verbita közösség elöljárója volt. Írtam neki, hogy szeretnék verbita hithirdető lenni. Nemsokára jött a válasz, hogy akkor szeptemberben vonuljak be a budatétényi Názáret Missziósházba” – idézi fel a régi éveket a ma is friss gondolkodású atya.
A Missziósházban nemcsak imádságra, hanem kitartásra és munkabírásra, a hithirdető számára oly fontos erényekre is neveltek. Amikor csákányozni kellett a köves talajú budatétényi kertben, az akkor hetven éves P. Hansen bizony lepipálta a frissen érettségizett növendékeket!
Károly atya idejében a noviciátus Ausztriában volt, a hatalmas mödlingi Szent Gábriel Missziósházban. A jó képességű fiatal minden évvel közelebb került nagy álma megvalósításához, hogy Japánban terjeszthesse a hitet. Ekkor azonban sok minden megváltozott. Az 1939. júliusi diakónusszentelés után 1940-re tervezték a papszentelést, de amikor P. Kappenberg osztrák tartományfőnök megérezte, hogy szeptemberben ki fog törni a háború, még 1939. augusztus 24-én pappá szenteltette Károlyt. „Valóban ki akartak küldeni Japánba a papszentelés után, de haza kellett mennem Magyarországra néhány iratért, és mire azokat megkaptam, a németek már Párizs előtt álltak, és az olaszok is beléptek a háborúba. Így nem tudtam kijutni. 1948 áprilisáig Magyarországon dolgoztam. Budatétényben lettem házgondnok. ”
Bartha Károly atya különös tehetsége azonban a szervezésben rejlett. Pontosan látta, hogy mire van szükség, és azt hogyan lehet előteremteni. Első nagy műve a kiskunfélegyházi missziósház volt. Amikor Károly atya befejezte a missziósház megszervezését, ismét rátérhetett régi álma megvalósítására: irány Japán! Csakhogy a rendőrségen azt mondták neki: a maga számára nincs útlevél! Az isteni Gondviselés azonban másként rendelkezett. Egy népmisszió alkalmával az akkori (utolsó nem kommunista!) miniszterelnök szülőfalujában foglalkozott a néppel több napon át. A miniszterelnök meghívta vacsorára a lelkigyakorlatoztató atyákat. Ekkor árulta el neki Károly atya, hogy őt a római Rendfőnökség Japánba szánta, de nem tud menni, mert a magyar rendőrség nem adott útlevelet. A dolog pár nap alatt elintéződött, és Károly atya hamarosan útra kelhetett.
Japánban P. Gemeinder fogadta, az egyik legsikeresebb Japánban dolgozó verbita missziós. Ő sok időt szánt a fiatal magyarra, megmutatta neki a japán életet, a szokásokat. Először egy másfél éves nyelvtanulás következett, majd a kápláni év. Ezután, látva iskolai tapasztalatait, a Nagaszaki városban lévő verbita középiskolába küldték tanítani. Akkor még nagyon kevés japán származású verbita volt. Így Bartha atya előszedte kiskunfélegyházi emlékeit, és azt javasolta, hogy alapítsanak a verbiták is egy kisszemináriumot. „Nem volt könnyű megszerezni ehhez a helyi érsek engedélyét – mosolyodik el Károly atya –, hiszen félt, hogy a legjobb hivatásai majd szerzetesnek mennek! De ismert minket, és tudta, hogy azok is az itteni népet fogják szolgálni…” P. Bartha lett megint az a szervező, aki létrehozta ezt a kisszemináriumot is. Ő lett az első prefektusa az új intézménynek, melyet akkor szenteltek fel, amikor a legrosszabb hírek jöttek Magyarországról: 1956 októberében.
Az élet haladt tovább. A verbita missziósok Nagoya városában alapított iskolájukat egyetemmé építették ki, hiszen a nagy kultúrájú Japán csak azt fogadja el, aki intellektuálisan is tud adni valamit. Károly atyára bízták az iskolaépületek létesítését, minden szervezési feladatot, hiszen tudták, hogy le fogja küzdeni a nehézségeket. Zseniális pénzügyi szakember volt: mellette sokan nem értették, hogy egy ilyen kevés katolikust számláló, szétbombázott országban hogyan is tudja az iskolafenntartást szinte teljesen önerőből megoldani. Az Egyetemi Tanács tagja volt, nemsokára az Egyetemi Tanács elnökének is jelölték, de nem fogadta el.
A rengeteg munka felőrölte egészségét. 1966-ban engedélyt kapott, hogy kipihenje magát az Egyesült Államokban, azonban sok körülmény közrejátszása miatt már nem tudott visszatérni Japánba. Keresett lelkipásztor, népmissziós lett Amerikában. Amikor pedig az egészsége még inkább meggyengült, elfogadta Kaliforniába emigrált unokahúga segítőkészségét, aki elvállalta Károly atya ápolását. Így él ma is Santa Rosa-ban, Kaliforniában, de legszívesebben mégis életének arról a szakaszairól beszél, amelyeket Kiskunfélegyházán és Japánban töltött. Itt volt az, amire a jó Isten őt igazából szánta: sikeres szervező, a missziós papképzés apostola.
