Úton önmagunkhoz
Szerző: Szerdahelyi Csongor
Párkánynál, a régi-új hídon léptük át a határt, hogy megcsodáljuk a Duna-partról Esztergom csodaszép sziluettjét. Az esztergomi érsekséghez tartozott ugyanis egészen a közelmúltig egyházi szempontból a Felvidéknek az a része, amelyet be akartunk járni, ha innen ideiglenesen a török időkben az érsekek át is tették székhelyüket Nagyszombatba.
A Duna mentén folytattuk utunkat, egészen Komáromig, ahol Stubendek István, a helybeli katolikus általános iskola igazgatója volt kalauzunk. Jókai és Klapka városa a felvidéki magyarság központja. Örömmel nyugtáztuk, hogy a nagy magyar mesemondónak és a vár hős kapitányának köztéri szobrai ismét a helyükre kerültek, és megnézhettük a nagytemplom egyik titkát is, amely csak a kórusról látható: egy festett üvegablak, amely Komárom 1938-as Magyarországhoz való visszatértének állít emléket.
Bősön kimentünk a fenyegetően óriásra sikeredett erőműhöz, és a plébánostól megtudtuk, hogy a szinte színmagyar településen ötszáz hittanos gyermek van. Itt ugyanis mindenki iskolai hitoktatásban részesül.
Szállásunk Egyházgellén volt, innen csillagtúraszerűen portyáztunk a következő napokban. Temploma Árpád-kori, mint oly sok településé a Csallóközben, Ezen az egykor mocsaras tájon a török nem tudta megvetni a lábát, s így a nép és templomaik megmenekültek az ország délibb részein szinte általános pusztulástól. A plébánia visszakapta egykori iskolaépületét, amelyet a plébános lelkigyakorlatos házzá, illetve zarándokszállássá alakított. A nyár elején lett kész, mi voltunk szinte az első lakói. A kezdeményezés oly jól sikerült, hogy az atyát az építkezés befejezése után el is helyezték, mert a magyarságra még mindig gyanakvással figyelő szlovák egyházmegyei vezetés nem örül az életképes magyar kezdeményezéseknek. A ház azonban az utód alatt is remélhetőleg üzemelni fog. Mi mindenesetre kiválóan éreztük magunkat a vendégszerető házban.
Egyházasgelle vásáros hely volt egykor, amit gótikus tornyainak „fióktornyocskái” jeleznek a két nagy toronysisak tövében. Más csallóközi templomokon is viszontláttuk e kedves jeleket.
A következő nap megnéztük Vöröskő várát, amely gazdagságával és épségével szintén a Nyugat-Felvidék törökmentes történeleméről tanúskodik.
Nagyszombatban a magyarul kiválóan beszélő Orosch János volt a házigazdánk, az az új segédpüspök, akit a közelmúltban a felvidéki magyarság lelkipásztori ügyeinek képviseletével bíztak meg. A Szent Miklós-bazilika kegykápolnájában szentmisét mutatott be számunkra, majd megmutatta az érseki palotát és a Pázmány korában épült egyetemi templomot, amely immár az esztergomi érsekség északi területeiből alakult Nagyszombati Főegyházmegye székesegyháza.
A püspök arra törekszik – mint mondta –, hogy a felvidéki magyar katolikusok otthon érezzék magukat az egyházmegyében, legyenek magyar papjaik, magyar intézményeik. Nincs döntési helyzetben, de kinevezése talán elmozdulást jelent a szlovák-magyar viszonyban. Ő bizakodó, mi pedig reménykedünk…
A következő napon, augusztus 20-án Deákiba látogattunk, első magyar írásos emlékünk, a Halotti beszéd lelőhelyére, Serédi Jusztinián esztergomi érsek, hercegprímás szülőfalujába. Itt a temetőben számos Serédi-sír látható. Az egykori bencés templom oldalkápolnájában szintén történelemleckét kaphattunk. A kommunista évtizedek alatt ugyanis a freskón Szent István nem nyújthatta át a Szűzanyának a magyar Szent Koronát, hanem csak kezét emelhette felé, amelyet a sekrestyés hölgy egy kartonlappal bizonyított. (Ezzel volt korábban letakarva a nem kívánt rész.). Érdekes, hogy Nagy-Magyarország sziluettje ugyanakkor nem került takarásba… Innen Nyitrára, Prohászka Ottokár egykori városába és a Zobor-vidékre mentünk, ahol Kodály Zoltán oly sok szép magyar népdalt gyűjtött. Most tudtam meg, hogy itt vannak a dalból mindenki számára ismert Csitári hegyek is, ahol régen leesett a hó…
Részt vettünk Nyékvárkonyban a Szent István-napi szentmisén. A település polgármestere és alpolgármestere vitték a felajánláskor az ostyát és a bort az oltárhoz cserkészek sorfala közt, majd a főterén álló Szent István szobornál szép ünnepséget tartottak, végül nagyszabású ünnepi vacsora következett malaccal és más finomságokkal.
Másnap is ünnepségre voltunk hivatalosak. Királyfiakarcsa ugyanis ebben az évben a Szent Istvánról nevezett Kárpát-medencei települések központi ünnepségének színhelye volt. A helybeli cserkészparkban ünnepi szentmisén énekelt a budai kórus. A szép nevű település ekkor vehette át új zászlaját és címerét, majd felavatták új Szent István szobrukat számos „szentistvános” település polgármesterének jelenlétében. Duray Miklós gyönyörű ünnepi beszédében megrendítően fogalmazott a szülőföldön magyarként való megmaradás feltételeiről. Áldozat nélkül nem megy – mint mondta –, de megéri…
Zarándoklatunk utolsó napján a pozsonyi ferences templom magyar nyelvű szentmiséjén szerepelt a kórus. A város gyönyörű. Pompás palotái, templomai egytől egyig frissen tatarozottak, mintha csak Ausztriában járna az ember. Bár Budapesten érződne ez a város iránti szeretet és tisztelet…
Máriavölgy bensőséges kegyhelyének érintésével Dévény volt utunk utolsó szlovákiai állomása. Ez a Kárpátok és a Duna találkozásánál emelkedő szigorú, hegyoromra épült vár valóban az ország jól védhető nyugati kapuja volt. Kár, hogy általában nem erről jöttek pusztulást hozó ellenfeleink.
Azonban nem szabad búnak adnunk a fejünket. A magyarság, ha „megtépve” is, de kiállta és kiállja a megpróbáltatásokat. Életereje a kisebbségi sorban, a szórványban is megtapasztalható, ha hitéhez, Szent István-i örökségéhez hű marad. A felvidéki magyarság ilyen nemzetrész.
Az idősebbek számára, akik 1990 előtt is jártak már a Felvidéken, talán az volt a legfontosabb élmény, hogy a kisebbségi sorban élő – mintegy félmilliós – felvidéki magyarság immár nem fél. Ha vannak is rossz tapasztalataik, ha nem is érzik magukat még ma sem egyenrangú állampolgárnak szülőföldjükön, de mernek szabadon beszélni, magyarként ünnepelni, és érdekeik képviseletére megszerveződni a civil életben és az egyházon belül is.
A fiatalabbaknak pedig az itteni emberek magyar betűhöz, magyar énekhez, magyar múlthoz való ragaszkodása volt komoly élmény és lecke is. Ilyen látogatásokkor szembesülhetünk ugyanis saját kivételezett helyzetünkkel, mi „itthoni” magyarok. Nekünk nem kell nap mint nap megküzdenünk azért, hogy magyarul megszólalhassunk. Mégsem becsüljük eléggé nyelvünket, hagyományainkat. Nem kezeljük féltett kincsünkként mindazt az örökséget, amely ránk bízatott. Mondhatnánk erre, hogy ez természetes. A nemzeti létünkben való fenyegetettség hiánya nem alakította ki bennünk azokat az önvédelmi reflexeket, amelyek a határon túliakban kialakultak.
Ezért is hasznosak az ilyen zarándoklatok. Hogy találkozhassunk önmagunkkal
