Csak az első hatvan év nehéz?
Szerző: Kipke Tamás
„Mi magunk, belső sugallatra, mindig meg fogjuk találni elhelyezkedésünket a politika s az élet minden viszonylatában, mentesek leszünk minden túlzott alkalmazkodástól, de viszont minden riadt szemű begubózkodástól is” – írta az első vezércikkben a lapalapító főszerkesztő, Pénzes Balduin bencés szerzetes. Ez a mértéktartásában is nagyra törő program – hatvan év múltán megállapíthatjuk – nem valósult meg maradéktalanul. Az irrealitás miatt. Csakhogy nem a program volt irreális, hanem az a kor, amely a „felszabadulással” kezdődött (1945), és kérdés, hogy a „rendszerváltozással” (1989–90) valóban véget ért-e. Pedig az indulás ígéretes volt. Parragi György: Katolicizmus és demokrácia; Radó Polikárp: Tiszazugi történet; Thurzó Gábor novellája; Végh György verse; Rónay György tanulmánya; Werner Alajos a zenéről; A Bíboros hagyatékából; „Moszkvai jelentés”; Ismerkedünk az orosz filmmel; Krisztus Mauthausenben – olvasható az első évfolyam első számának „tartalomjegyzékeként”. A lap a magyar keresztény társadalom megújulását szorgalmazva egy talpra állni és megújulni próbáló ország életéről adott hírt – mint minden valamirevaló újság. A „koalíciós idők” alatt az Új Ember is küzdött az ember személyes és közösségi jogaiért, a hitoktatás védelmében, az egyházi intézmények és iskolák fennmaradásáért. Kunszery Gyula bátor, vitriolos hangú verses levele Ortutay Gyula kultuszminiszterhez csak egyik (nagyszerű) példája ennek. Magyar Ferenc a szlovákiai magyarok kitelepítéséről írt felkavaró erejű riportsorozatot, Sinkó Ferenc a vidéki Magyarország hangját szólaltatta meg, Ujlaki Andor nagyszerű belpolitikai elemzéseket írt, Rónay György, Ijjas Antal, Mihelics Vid és Szigeti Endre ma is időszerű cikkei hit és kultúra, vallás és tudomány, magyarság és európaiság szétválaszthatatlan egysége mellett tettek hitet.