A külföldi magyarok püspöke: P. Miklósházy Attila SJ

Itt csak missziós lelkülettel lehet helytállni…

Szerző: Lányi Béla SVD

Levelezésből már régóta ismerem a külföldi magyarok püspökét. Eleinte azt gondoltam, hogy inkább csak a „Nyugatra szakadt hazánkfiaival” foglalkozik, de amikor Fehéroroszországba küldött a rendi vezetés, a püspök atya akkor is küldte nekem körleveleit, tájékoztatóit. Akkor személyesen is megéreztem, mennyire fontos még a szolgálata miatt külföldön élő szerzetesnek is az, hogy olyan valaki gondol rá, aki a külföldön élést nem legendákból ismeri, hanem maga is átéli. Ezúttal a Mária utcai Jezsuita Tartományfőnökségen beszélgettem páter Miklósházy Attilával, aki életéről, szolgálatáról mesélt.

„Diósgyőrben születtem 1931-ben, egyszerű családban. Édesapám banktisztviselő volt, két nagybátyám pedig pap. Felvidékről »csorogtunk le«. Én tehát Miskolcon nőttem fel, és a Fráter György Gimnázium növendéke voltam. Édesapámat egy rablás folytán agyonlőtték 1944-ben. A Mária Kongregáció, melynek tagja lettem, sok diákot egybegyűjtött. Azután eljött 1948. március 15., amikor beszédet mondtam a szabadságharc százéves évfordulója tiszteletére. Ez egyeseknek nem tetszett: kicsaptak az iskolából. Ekkor jelentkeztem a jezsuitáknál, akik azt tanácsolták, menjek le Kalocsára, és fejezzem be ott az iskolát. Be is iratkoztam, de a Jezsuita Gimnáziumot ősszel államosították. Decemberben történt, hogy az iskola új vezetői tüntetést szerveztek Mindszenty ellen. Nem mentem ki tüntetni, így innen is kicsaptak… Bujkáltam, bujdostam. A jezsuiták titokban leérettségiztettek, de az állam ezt nem fogadta el. 1949 nyarán jelentkeztem a noviciátusba. Felvettek!

Egy év után az ÁVO lefoglalta a házat. Menjünk le Szegedre – döntöttük el, mivel ott egyelőre egy házunk még megmaradt. Viszont 1950 júniusában az összes szerzetest lefogták. Elvittek koncentrációs táborba, Jászberénybe, ahol ÁVO-őrizet alatt tartottak bennünket. Három-négy hét után megszöktünk: átúsztuk a Zagyva folyót, a földeken keresztül elértük a Nagykáta-Budapest vasútvonalat. Illegálisan kellett bujkálni, amíg a Magyar Katolikus Püspöki Kar el nem fogadta az úgynevezett »megegyezést«. A budapesti Központi Szemináriumban folytathattam tanulmányaimat. Azonban az állam rájött, hogy tele a ház szerzetesekkel. 1952-ben válaszút elé állították őket: vagy lemondanak a szerzetesi fogadalomról, vagy mennek. Hát én mentem… A Szent István Kórházban dolgoztam műtősként, majd munkaszolgálatos behívót kaptam. Két évig hordtam a mundért, végül visszatértem a kórházba.

A rám bízott egyházmegye akkora, mint az egész világ

1956-ban elöljáróink arra utasítottak, hogy hagyjuk el az országot. Kikerültem Ausztriába, majd Németországba. Fél év alatt kellett befejeznem filozófiai tanulmányaimat. Utána két évig voltam a bécsi Kalksburg kollégiumunkban prefektus. Majd Torontóban teológiát tanultam, és 1961-ben pappá szenteltek. Később, 1963-ban elküldtek Montrealba teológiát tanítani. Utána Rómában doktorátust szereztem dogmatikus teológiából, a keleti teológiát érintő kérdéskörből a Pápai Gergely Egyetemen. Munkám címe ez volt: „Eucharisztikus pneumatológia a keleti szír liturgiában”. 1967-től Torontóban éltem, teológiai tanárként hét éven át a jezsuita teológián, a Christi Regis College-ben. Majd a Torontói Egyetem St. Michael’s College teológiai fakultásán tanítottam tíz évet, közben dékán is voltam két évig. Utána a torontói bíboros érsek meghívott az egyházmegyei szemináriumába tanárnak és dékánnak is.

A teljes cikk >>>

> Cikk nyomtatása > Küldje el e-mailben

2010. június
Tartalom >>>