„A bölcs fiú örömet szerez apjának, az ostoba ember megveti az anyját.” (Péld 15,20)
Nefelejts
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Léphaft Pál
– Nahát, milyen gyönyörű piros! – lelkendezett Nyafi. – Bezzeg az én anyukám csak olyan ronda lilát vett nekem! Hiába kérlelem, hogy vegyen másikat, nem is figyel rám! Biztosan azért, mert nem szeret engem! Bárcsak olyan jó anyukám lenne, mint neked! – sopánkodott tovább. Észre sem vette, hogy a nyitott ablak alatt édesanyja éppen a virágokat gyomlálgatja.
Nyuszi mama szíve összeszorult a szomorúságtól fiacskája hálátlan szavai hallatán. Szeme megtelt könnyel, s könnycseppjei a kéklő nefelejcsbokorra hullottak. Néhány nap elmúltával, amikor Nyafi a kertben bóklászott, hogy virágot szedjen anyák napjára, tekintete a hívogatóan kéklő nefelejcsekre esett. Letépte a legszebbet, és közben eszébe jutott a barátja, Mazsi és az ő tűzpiros kisvasútja.
– Bárcsak én is Mazsiékkal élhetnék! – ahogyan ezt kimondta, különös dolog történt. A világ forogni kezdett vele, s mikor magához tért, Mazsiék házában találta magát.
– Egy-kettő, röff-röff! Vályúhoz! – kiáltotta éles hangon disznómama. Mazsi és a másik hét kismalac már kocogott is az asztalhoz.
– Hát te? – förmedt Nyafira sertés asszonyság. – Talán külön kérvényt nyújtsak be neked?!
Nyafi megszeppenve ült az üres székre. Körülnézett. A tányérokban valami szokatlan kotyvalék gőzölgött.
– Ez nem sárgarépa! – kiáltott csalódottan Nyafi. – Én nem szoktam mosogatóvizet enni! – tette hozzá sértődötten.
– Micsoda?! – emelte fel hangját disznómama. – Itt nincs válogatás! Ha nem tetszik, majd mi megesszük! – és már el is vette Nyafi orra elől a teli tányért.
Nyafi korgó gyomorral kelt fel az asztaltól. Bánatában kiszaladt a kertbe. Még mindig a kezében szorongatta a kék nefelejcset, miközben tekintete a fákon gondtalanul csiripelő madarakra esett.
– Bárcsak én is madárka lehetnék! – sóhajtotta és lehunyta szemét.
– Csipp-csiripp! Csitt, te, csitt! – csivitelte dühösen rigómama. – Micsoda lusta fióka! Fényes nappal szunyókál! – és Nyafi fejére koppintott.
– De hiszen én nem vagyok… – tiltakozott volna Nyafi, de ekkor vette észre, hogy valóban kisrigóvá változott. – Jaj nekem! – gondolta. – Hiszen én repülni sem tudok!
De rigómama másképp gondolta a dolgot:
– Gyerünk bogárlesre, használd a szárnyaidat! – S meglökte az ágon kuporgó Nyafit. Ő kétségbeesetten hadonászott, verdesett, de felrepülni mégsem tudott. Szerencsére a jószívű orgonabokor megszánta a kis zuhanó tollgombolyagot, és felé nyújtva leveles ágait, karjaiba kapta.
– Jaj! A lábam! – kiáltotta Nyafi. – Biztosan eltörött! Nagyon fáj! – sírdogált kétségbeesetten.
– Dehogy tört el! Gyerünk! Gyorsan repülj fel! – röpködött fölötte a levegőben rigómama. Ő már látta, hogy a szomszédos mogyoróbokrok sűrűjéből egy szúrós szempár villan elő. Mancs volt, a vadmacska. Óvatos léptekkel az orgonabokrokhoz lopakodott. Nyafi minden erejét megfeszítve próbált menekülni, de hasztalan verdesett szárnyaival, felrepülni nem tudott.
– Bárcsak maradtam volna kisnyuszi! – sóhajtotta rémülten, s mivel tekintete találkozott az éppen ugrásra készülő macskáéval, rémülten kiáltott fel:
– Anyu, segíts!
Mire kinyitotta a szemét, már csak édesanyja meleg, barna szemét látta, amint aggódva fürkészi, nem történt-e valami baja.
– De hiszen a lábad véres! Mi lett veled, Nyafikám! – simogatta meg a buksiját édesanyja.
Nyafi azonban nem szólt semmit, csak szorosan odabújt nyuszi mamához, és könnyáztatta arcát kötényébe fúrta.
– Édesanya! Én olyan buta vagyok! Ne haragudj rám! Soha többé nem akarok más kisnyuszija lenni, csak a tiéd! – szipogta.
S attól a naptól kezdve senki nem hallotta többé, hogy Nyafi bármiért is panaszkodott volna. Nála hálásabb, szófogadóbb kisnyuszit még nem hordott a hátán az orgonabokrokkal szegélyezett, nefelejccsel ékesített kerek erdő.
