A pozsonyi Petőfi-szobor
A történelem jelenünkbe vetett horgonyai
Szerző: Mészáros Péter
Rendíthetetlen, súlyos alakok. Mindenütt ott vannak…
Fejünk fölé tornyosulnak, a fák lombjai mögül néznek ránk. Nem mennek sehová. Mozdulataik az időbe fagytak, érzelmeik sohasem változnak. Bár hang nem hagyja el a torkukat, mégis beszélnek: csupán rajtunk múlik, megértjük-e mit mondanak! Ujjuk a messzeségbe mutat, egy pillanatra sem fárad el. Hólepel vagy a homlokukról lecsorgó eső, hideg köd, netán nyári napsütés – egyre megy. Bőrüket rozsda emészti, időnként valaki a testükbe vés. De ők nem menekülnek. Dacosan állják a kínokat, őrhelyüket sohasem hagyják el.
Szobrok.
Nemzetünkkel léteznek, sorsuk egy azokkal, akik talapzatuk alatt az elmúlt ezer esztendőre emlékeznek. Fájdalmunk és örömünk, büszkeségünk és minden reményünk bennük ölt testet.
Kő és bronz. Anyagba zárt arcvonások, betű nélkül írt, világot formáló gondolatok. A történelem jelenünkbe vetett horgonyai. Világítótornyok, útjelzők. Ha újak születnek, azt jelenti, hogy létezünk, s amikor már nem leszünk, ők még hirdetni fogják: valaha e föld magyarok hazája volt!
*A felvidéki magyarság két nagy nemzeti ünnepet ismer: augusztus 20-át és március 15-ét. Míg Szent István napja főleg az egyházi rendezvényeken hangsúlyos, addig az 1848-as megemlékezések szélesebb tömegeket vonzanak az utcára. Bár helyzetünk korántsem olyan rossz, mint délvidéki testvéreinké, ám a nyilvános megemlékezés sajnos ma is bátorságpróbának számít. A gyűlölködő bekiáltások, a falakon megjelenő „Magyarok a Duna mögé!” feliratok jelzik: hiába az Unió – szabadságunk ma sem teljes. Persze ne legyünk igazságtalanok: a helyzet az elmúlt években is sokat javult. A két nemzet közeledésének jelképes mozzanata volt Radnai Béla legendás Petőfi-szobrának helyreállítása és újraavatása.
