A Neokatekumenális Út
Hogy felvőtt hittel válaszoljunk a világnak
Szerző: Walton Gusztáv
Ez év januárjának közepén a Neokatekumenális Úton egy új tapasztalattal gazdagodtunk a katekézisek előkészítésében Budapesten. A régi közösségek testvérei közül több mint százan mentünk kettesével házról házra – üzletekbe, szórakozóhelyekre, közintézményekbe, kórházakba – hívni a környék lakóit. A templomba hívtuk az embereket, hogy hallják az örömhírt: Krisztus szereti őket, és választ ad az életre és a halálra. 5000 meghívót osztottunk szét. Az első katekézisen tele volt a Haller téri Szent Vince-templom.
Mi, akik hívtuk – és ha kellett, kísértük az embereket –, hosszú évek óta kapjuk a kegyelmet a közösségekben. Mindannyian örültünk, hogy visszaadhattunk valamit a többieknek ebből.
A közösségre vonatkozó igény konkrétan megfogalmazódik az emberekben; a mostani katekézisek során például egy várandós kismama ment oda a katekétákhoz, és mondta el, hogy egyedül nagyon nehéz megállni ebben a világban, és már várja a közösséget.
A Neokatekumenális Út (a továbbiakban: Út) tagjait arra készíti elő, hogy felnőtt hittel tudjanak válaszolni a teljesen szekularizált világnak.
Személyesen tanúsíthatom, hogy mindenféle biztonsági zárral, riasztóval védett és teljesen elidegenedett emberek közül sokan fogadták örömmel az egyház hívását. Az emberiség reménnyel fordul a katolikus egyházhoz, a látható, tapintható Krisztushoz.
Ebben a népmisszióban papok, öregek, fiatalok, diákok, házasok, egyedülállók, mindenféle foglalkozású, rendű és rangú emberek vettek részt. Mindannyiszor feszültséget jelentett a küldetés számunkra, mert féltünk a visszautasítástól, de Krisztus mindig örömmel töltött el, és kárpótolt minden nehézségért.
Az Út feladata, hogy az embereket a hit gazdagságának felfedezésére, vagyis a Jézus Krisztussal való találkozásra vezesse. A katekumenek személyesen fedezik fel az egyház tanítását, a Biblia értelmét, a liturgia éltető erejét. Az Úton járva a testvérek fokozatosan ismerik fel gyöngeségüket, bűneiket, és azt, hogy az Isten ezekben a gyöngeségekben bűneik ellenére szereti őket. Ez a tapasztalat segíti a családon belül a megbocsátást, a házastársak kiengesztelődését, a szétzilált házasságok rendeződését.
A mai fiataloknak szükségük van a hit erejére, hogy elfogadják és felneveljék gyermekeiket. Hiszen elsősorban ők tudják átadni a hitet a gyermekeiknek, ami nagyon nehéz ebben a szekularizált, sőt kifejezetten keresztényellenes világban.
Az Úton az emberek folyamatosan növekednek a hitben a liturgiákon, katekéziseken keresztül, a keresztség szentségének egyes fázisait újra átélve. Így az Út hívőnek, hitetlennek, pogánynak, másvallásúnak egyaránt Krisztus reményét adja. 1500 év óta hiányzik a hitre vezetés intézménye a plébániákon, érthető tehát, hogy a katekumenátus szó ma még szokatlan. De a mai, szekularizált világban nagyon is aktuális, hogy az egyház mint élő közösség jelenjen meg, bemutatva az élő, feltámadt Krisztust.
A II. vatikáni zsinat javaslata alapján a közösség testvérei a liturgiában találkoznak Isten szavával, és közösségenként ünnepelnek igeliturgiát és eucharisztiát, átélve a közösséget és a Krisztussal való találkozást. Ezek a kisközösségek mint kis magok működnek a plébánián, hogy akiknek nincs hitük, rajtuk keresztül tudjanak az egyházhoz mint reményhez fordulni.
A közösség története 1964-ig vezethető vissza, amikor Madrid szegényei között ezen az „úton” elindult az evangelizálás. Kezdeményezője Kiko Arguello és Carmen Hernandez volt. 1974-ben VI. Pál pápa hangsúlyozta, hogy a katekumenátus nemcsak a keresztség előtt lehet szükséges, hanem utána is, hiszen fontos, hogy az egyházat a keresztség lépcsőin hitrevezetettek alkossák.
Magyarországon a Neokatekumenális Út 1983-ban, Szűz Mária évében indult. Ma 7 egyházmegyében, 16 plébánián 31 közösség él. Mára már öt kontinens 110 országában elterjedt pasztorációs formáról beszélhetünk. Szerte a világon körülbelül egymillió ember jár az Úton. A Vatikán komoly támogatását jelentette, hogy 2002. június 28-án a Szentszék jóváhagyta a Neokatekumenális Út szabályzatát.
Rendkívül hálásak vagyunk azért, amiért Isten megengedi, hogy a magyar egyháznak dolgozzunk; hogy segíthetünk a papoknak és a püspököknek.
