150 éve hunyt el Vörösmarty Mihály
Az eszmények ereje
Szerző: Rónay László
A mai világban nagy divat toplistákat gyártani, eszméket vagy éppen elképesztő butaságokat versenyeztetni. A művészetekben – szerencsére – még nem terjedt el ez a szokás. Kinek-kinek persze lehet és van is ilyen listája: kedvelt és kevésbé kedvelt írói, művészei. Évekig, évtizedekig a képzeletbeli lista élmezőnyében foglalt helyet Vörösmarty Mihály (1800–1855), a 19. század egyik legnagyobb szabású és legnagyobb hatású írója. Hatásának titka nemcsak abban rejlett, hogy győzelemre vitte a nyelvújítást, s megalkotta a nemzet várva várt, identitástudatát adó és erősítő eposzát, a Zalán futását, hanem abban is, hogy a magyarság szívébe véste, vagy nyomatékosította azokat az eszményeket, amelyek léte megerősítői és céltudatának meghatározói voltak: az isten- és hazaszeretetet, a hűséget és a közösségért való fáradhatatlan tevékenységet. S ez legalább akkora tette volt, mint makulátlan, belső erőtől vezérelt költészete.
Az a költőraj, amelyhez tartozott, s amelynek utóbb joggal lett vezére, Széchenyi István eszméin nevelkedett, azokat igyekezett diadalra vinni a közéletben. Megrendítő és példamutató alázattal vállalták a magyarság felemelésének, gazdagításának szolgálatát. Koruk világirodalmában már felmerült az a gondolat, hogy az irodalom s általában a művészetek önmagukért valók, semmi egyéb küldetésük nincs, mint a szépség minél magasabb színvonalú megvalósítása. A kis és öntudatra ébredő népek irodalma azonban minden időben szolgálatot is vállalt: a politikai és gazdasági törekvések népszerűsítését, s egy másik, nemesebb szférába emelését. Ezt valósították meg Vörösmartyék. A gondolkodás tisztaságának ügyét támogatták művészi nyelvhasználatukkal. A nemzeti öntudat emelését a „régi dicsőség” ébresztésével, a honszeretet és a hazáért áldozott élet példaszerűségét a drámai összecsapások ábrázolásával s a nemes emberi érzések tiszteletét a verseikben kifejeződő erkölcsi mondanivaló hangsúlyozásával. E nagyszabású költői program megvalósítása közben nem érezték méltatlannak magukhoz Széchenyi reformjainak aprópénzre váltását, reklámozását sem.
Ha Vörösmarty költészetének lényegét igyekszünk megtalálni, a Csongor és Tünde férfi főalakjának szavaira kell gondolnunk, amint azt panaszolja: a „dicsőt” és az „égi szépet” sehol sem találta. Az embert ezek keresésétől ismételten eltántorítják a gonosz erői (illetve Mirigy és szolgálói), de aki a nehézségek és csalódások között is az örök és nemes eszményekre függeszti tekintetét, s így halad előre, nem csalatkozik, elérheti célját, és célba juttathat másokat is.
Semmiképp sem véletlen, hogy Vörösmartynak köszönhetjük második nemzeti imádságunkat, a Szózatot, amelynek drámai figyelmeztetése („Áldjon vagy verjen sors keze” – „Itt élned, halnod kell!”) a századok során semmit sem veszített időszerűségéből. A hazához való hűség és hazaszeretet elhalványulásával a kötelékek is meglazulnak, sokan más országokban boldogulnának, hiszen ezekben sokkal kedvezőbb anyagi lehetőség várna rájuk, s a születések számának csökkenése távlatokban meg a Szózat fájdalmas, a nemzet halálát vizionáló látomását sem hitelteleníti. A megváltozott életszemlélet ellen azt kell tennünk, amit Vörösmarty is: eszményekben keresni a megmaradás és felemelkedés reményét, hiszen ő is, társai is tudták, hogy a századok során a sokat szenvedett magyarságnak ezek voltak megtartó erői. Mennyire jellemző lírai törekvéseire a Cserhalom bevezetője:
Néma borongással megy az őskor
lelke, fölötted,
Cserhalom! és nem kér emlékül
oszlopot ércből:
Oszlop vagy magad, oh diadalmak
halma, meződdel.
Téged még az erős természet szüle
magából,
Hogy mit embernek gyarló munkája
felejtett
Porba ne szálljon tetőd, álljon, még
emberek élnek,
És harcos apák hitének lenne tanúja.
A romlatlan kor romolhatatlan erkölcsi tartalmai összegződnek epikájában, lírája pedig a világirodalom legnagyobbjaival rokonította. A magyar költészetnek új irányát és szemléletét jelölte ki sokat emlegetett, tragikus árnyakkal átszőtt kései költészetében. Olyan műveiben, mint a látomásos Előszó, amelyben a vész kitörésének ábrázolása döbbenetes belső meghasonlottságát sejteti apokaliptikus látomásával, és természetesen A vén cigány, amellyel hagyományos versízlésű kortársai semmit sem tudtak kezdeni, holott a modern magyar líra 1854-ben lerakott alapköve titokzatosságával, metaforikus megfogalmazásával.
S a búcsú elhalkuló dallama, az öregedő férfi fájdalmas kérdése:
Vén gúnyád leszakadt,
Fogytán van erszényed,
Fogytán van borod,
Szegény magyar költő,
Mire virradsz te még?
Van-e még reménység,
Lesz-e még hajnalod?
Szakadt gúnyában haladt sírja felé. Mi mégis császári palástot álmodunk vállára.