Cikkek listázása

Páter Krump Tamás SVD Indonéziából

Az autóm neve: Sanctus Stephanus…

Szerző: Lányi Béla SVD

A budapesti VII. kerületet nemigen lehet a keresztény gondolkodás fellegvárának nevezni, mégis az egyik itteni utcából ketten is verbita missziósok lettünk. Krump Tamás atya volt az első, aki a Damjanich u. 49. számú házban töltötte gyermekkorát. Sok évvel később pedig én a 42-ből ugyancsak a missziós rendben „landoltam”… Mégpedig rögtön az Osztrák Rendtartományban, akárcsak Tamás atya, akinek édesapja szintén orvos volt, mint az enyém. Tehát természetes az érdeklődés, mellyel élete sorát követem.
„Még megvan a 49-es számú ház…” – meséli Krump atya, aki rövid szabadságra érkezett a magyar fővárosba, ahol 71 évvel ezelőtt született. „Onnan sajnos el kellett mennünk, mert az a II. világháború során ún. zsidó ház lett, azaz minket, nem zsidó származásúakat kiköltöztettek. Miután elvégeztem a negyedik osztályt, családunk elhagyta Budapestet, Ausztriába menekültünk. Ott megismerkedtem egy rendkívüli emberrel: Karl Netta verbita missziós atyával. Meghívott a verbiták bischofshofeni gimnáziumába, mely Ausztriában ma is a legjobbak közé tartozik. Érettségi után beléptem a társaságba. 1960-ban tettem örökfogadalmat, majd 1961. március 18-án 11 rendtársammal együtt pappá szentelt dr. Franz Jachym püspök úr. Egy év németországi gyakorlat után végre hajóra szálltunk és hosszú hajózás után megérkeztünk Dzsakartába, Indonézia fővárosába. Onnan továbbhajóztunk Flores szigetére. Májustól szeptemberig indonéz nyelvtanfolyamon vettem részt, majd a nyugat-floresi, ún. Manggarai területre kaptam kinevezést.” Erről a Manggarai területről érkezett több mint 40 évvel később Magyarországra egy fiatal indonéz missziós, aki most Csehimindszenten teljesít szolgálatot: Landó Modeszt verbita atya. A jó Isten tehát Tamás atya és a máig ott működő másik magyar rendtársa, P. Mészáros Ferenc SVD trópusi szolgálatának egyik gyümölcsét, ezt a fiatal missziós hivatást a két magyar atya szülőföldjére irányította. Akkoriban Magyarországon volt sok pap, Indonéziában kevés. Mára a helyzet megváltozott, de Isten e körülmények között is tudja, hogyan segítsen! „Akkoriban ott a ló volt a fő közlekedési eszköz – emlékszik vissza Tamás atya. – Egy alkalommal szólt a főnököm, hogy menjek kisegíteni. Kérdezem, mivel? Hát rámutat az ott álldogáló paripára. Én pesti gyerek lévén addig nem ültem lovon, de a misszió sikeréért felszálltam rá. Rendes ló volt, nem akart ledobni, és rendben megérkeztünk. Visszafelé azonban iszonyatos vágtába kezdett, szeretett volna hamar hazaérni. Izzadtam rettenetesen, valahogy mégis megmaradtam a hátán. Ezután sok-sok lovagolás következett, hiszen el kellett érni a legtávolabbi híveket is.” Már több mint negyven éve dolgozik páter Krump a jelenlegi helyén. Plébániája egész területén mintegy 19 ezren laknak, ebből nyolcezer a fő településen. Tizenkét állomásra jár ki, fiatal indonéz káplánja segít neki. Flores katolikus sziget, itt másvallásúak nemigen akadnak. „Legtöbbet a bázisközösségek segítenek nekem… – gondolkodik el. – Már 115 közösséget (!) tudtam szervezni. Ezekben együtt imádkoznak, és az élet többi területein is együttműködnek. A gyerekek az iskolákban természetesen tanulnak hittant, ebben hat hitoktató segít. De a hit igazából itt, ezekben a kisközösségekben szívódik mélyen a lelkükbe.” Már 20 általános iskola és két középiskola van a területen. Több általános iskola és az egyik középiskola köszönhető Tamás atya szervezőtehetségének. „Ma is mindig tartok gyógyszert a plébánián, hátha kell a híveimnek. De már van rendes orvosi ellátás. Régen viszont szinte orvosként, sőt még fogorvosként is kellett működnöm.” De Tamás atya emellett vízvezetéket is épített, templomokat és kápolnákat – hiszen a misszionárius akkor él meg, ha „mindenes” tud lenni! „Lassan eltűnnek a lovak… – sóhajt fel Tamás atya, akit, úgy látszik, nem rettentett el az első lovaglás. – Kilencvenig volt lovam, utána megengedhettem magamnak egy motorkerékpárt. Most a középiskola egyetlen autóját használom. Ezt kedvesen Sanctus Stephanusnak hívjuk. Hiszen természetesen Szent István tiszteletére neveztem el a középiskolát, és ezt a nevet vette át az autó is.” Mely hűségesen szolgálja Tamás atyát, még ha Európában egy ilyen régi autóról már le is mondtak volna… Megváltozott a világ, és Tamás atya igyekszik lépést tartani vele. Sok európai hithirdető számára ez azt jelenti, hogy hazamegy, átengedi a terepet a helybelieknek, akik sokan vannak és lelkesek. Tamás atya azonban marad. „Ne menjen vissza Európába, atya! – kérlelik állandóan a bennszülöttek, különösen az idősebbek. – Maradjon köztünk! Együtt öregedtünk meg… Ha látjuk, tudjuk, más bőrszínű emberek is vannak a Földön, akik szintén szeretnek minket.” Milyen érdekes – a csehimindszenti emberek ugyanezt mondogatják Modeszt atyának, aki éppen a fordított utat tette meg. Jó, ha tudjuk, hogy más emberek is vannak az egyházban, ez a misszió egyik legfontosabb üzenete!
Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>