Egyházi iskolák pénzügyi diszkriminációja
A kultúrharc folytatódik – számok mezébe öltöztetve
Szerző: Elmer István
Az elmúlt hónapokban ismét kiéleződött az egyházak és a kormány viszonya az egyházi iskolák pénzügyi ellátása körül. A kormány folyamatosan azt állítja, hogy az egyházi közoktatási intézmények mintegy húsz százalékkal (!) magasabb juttatást kapnak (a költségvetésben bevett szóhasználattal szemben nem támogatásról van szó!) az önkormányzati iskolákkal összehasonlítva. Az egyházak pénzügyi kimutatásai ellenben azt mutatják: mintegy húsz százalékkal kevesebb jut iskoláiknak. Az egyházak a feszültség föloldása érdekében a kormány szakértőivel eddig is szakmai egyeztető tárgyalást szorgalmaztak. A tényszerű kérdéseket – amelyek látszólag a vita lényegét képezik – közgazdászok, pénzügyi szakemberek fél óra alatt tisztázhatnák. A kormány – különösen az SZDSZ-vezetésű oktatási tárca – elzárkózása ettől azt jelenti, hogy inkább a vita, az egyházellenes hangulat keltésére alkalmas zűrzavar fönntartására törekszik.
1945-ben több mint ötezer egyházi iskola működött, az elemi népiskolától kezdve a felsőoktatási intézményekig. Az államosítással elvették az egyház földbirtokait, melyek jövedelme az intézmények fönntartását szolgálta.
1948-ban, az iskolák államosításának évében 1017 katolikus népiskola működött (999 nem felekezeti), 2504 katolikus általános iskola (1976 nem felekezeti), 49 katolikus gimnázium (az országos 179-ből), 33 katolikus tanítóképző (a 62-ből), 2 katolikus óvónőképző (az 5-ből). Az 1950-es állam és egyház közötti megállapodás (valójában erőszakos diktátum) szerint mindössze nyolc katolikus gimnázium működhetett – a szerzetesek és a fölvehető diákok számának korlátozása mellett – egészen 1990-ig. Ma 62 katolikus óvoda, 102 katolikus általános iskola, 54 katolikus gimnázium és 99 egyéb katolikus közoktatási intézmény működik, beleértve a kollégiumokat is.
1948-ban, az iskolák államosításának évében 1017 katolikus népiskola működött (999 nem felekezeti), 2504 katolikus általános iskola (1976 nem felekezeti), 49 katolikus gimnázium (az országos 179-ből), 33 katolikus tanítóképző (a 62-ből), 2 katolikus óvónőképző (az 5-ből). Az 1950-es állam és egyház közötti megállapodás (valójában erőszakos diktátum) szerint mindössze nyolc katolikus gimnázium működhetett – a szerzetesek és a fölvehető diákok számának korlátozása mellett – egészen 1990-ig. Ma 62 katolikus óvoda, 102 katolikus általános iskola, 54 katolikus gimnázium és 99 egyéb katolikus közoktatási intézmény működik, beleértve a kollégiumokat is.
Az elmúlt tizenöt esztendőben folyamatosan, időről időre fölerősödve egyházellenes kultúrharccal találkozunk, mely korántsem szolgálja a társadalom összérdekeit – bár ezt sokan, elsősorban a balliberálisok nem ismerik föl. Úgy tűnik, ennek a kultúrharcnak – máig – az iskola szolgál legelevenebb harcteréül.
Emlékezzünk az évekig tartó Dabas-Sári „iskolaügy” kapcsán keltett folyamatos hangulatkeltésre. Másutt elvitatták, hogy az iskola valaha egyházi intézmény volt. Megvonták a hitoktatók bérét, jogtalanul visszatartották az egyházi iskolák kiegészítő juttatását, megsértették az 1997-es vatikáni-magyar megállapodásban foglaltakat stb.
A lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvény értelmében minden magyar állampolgárnak joga olyan világnézetű iskolában taníttatni gyermekét, amilyenben kívánja. Amikor tehát az egyház iskolákat tart fönn, nem holmi különszolgáltatást nyújt, hanem – az emberek akarata szerint – közfeladatot vállal át. Ilyen értelemben – tehát a közfeladat ellátásában – semmiféle különbség nincs (nem lehet) az önkormányzati és az egyházi iskola között. Az állam nem határozhatja meg, mennyi egyházi iskola működjön (és fordítva, az egyház sem szólhat bele az önkormányzati iskolák életébe, létébe), ugyanakkor – mivel az egyháztól annak idején elvették az intézményei, így az iskolák fönntartásához szükséges vagyoni alapot – a demokratikus jogállam eszméje értelmében az adófizető polgárok pénzéből az önkormányzati iskolákhoz hasonló mértékben köteles juttatni az egyház iskoláknak, s nem támogatja azokat, mint sokszor említik.
A lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvény értelmében minden magyar állampolgárnak joga olyan világnézetű iskolában taníttatni gyermekét, amilyenben kívánja. Amikor tehát az egyház iskolákat tart fönn, nem holmi különszolgáltatást nyújt, hanem – az emberek akarata szerint – közfeladatot vállal át. Ilyen értelemben – tehát a közfeladat ellátásában – semmiféle különbség nincs (nem lehet) az önkormányzati és az egyházi iskola között. Az állam nem határozhatja meg, mennyi egyházi iskola működjön (és fordítva, az egyház sem szólhat bele az önkormányzati iskolák életébe, létébe), ugyanakkor – mivel az egyháztól annak idején elvették az intézményei, így az iskolák fönntartásához szükséges vagyoni alapot – a demokratikus jogállam eszméje értelmében az adófizető polgárok pénzéből az önkormányzati iskolákhoz hasonló mértékben köteles juttatni az egyház iskoláknak, s nem támogatja azokat, mint sokszor említik.
Az önkormányzati iskolák költségvetése két részből tevődik össze: a fönntartás mintegy hatvan százaléka központi „támogatás” (idézőjeles értelemben maradjunk ennél a kifejezésnél), negyven százalékot pedig az önkormányzat saját költségvetéséből (a személyi jövedelemadó helyben hagyott részéből, helyi adókból stb.) fedez. Az egyházi iskolák az említett negyven százalékot (szemben az önkormányzatiakkal, mivel a helyi közhatalom elzárkózott az egyházi iskolák kiegészítő támogatásától) a hatvan százalék mellett ugyancsak a központi költségvetésből kapják.
Az idei költségvetési törvénytervezet az alapnak tekintett hatvan százalékos állami normatívát két részre bontotta: ötven százalékra és tíz százalék úgynevezett kiegészítő támogatásra. Ezt a tíz százalékot csak azok az iskolák vehetik igénybe, melyek megfelelnek bizonyos létszámelőírásnak. Ez azt jelenti, hogy a kistelepülések önkormányzati iskolái közül – ahol viszonylag kevés az iskoláskorú gyermek – sok veszélybe kerül. Hiszen immár ötven százalékot kellene a kistelepülési önkormányzatoknak saját költségvetésükből üzemeltetésre fordítani, amire képtelenek. Az egyházi iskolák ellenben akkor sem vehetik igénybe a tíz százalékot, ha megfelelnek a létszámkövetelménynek!
Az idei költségvetési törvénytervezet az alapnak tekintett hatvan százalékos állami normatívát két részre bontotta: ötven százalékra és tíz százalék úgynevezett kiegészítő támogatásra. Ezt a tíz százalékot csak azok az iskolák vehetik igénybe, melyek megfelelnek bizonyos létszámelőírásnak. Ez azt jelenti, hogy a kistelepülések önkormányzati iskolái közül – ahol viszonylag kevés az iskoláskorú gyermek – sok veszélybe kerül. Hiszen immár ötven százalékot kellene a kistelepülési önkormányzatoknak saját költségvetésükből üzemeltetésre fordítani, amire képtelenek. Az egyházi iskolák ellenben akkor sem vehetik igénybe a tíz százalékot, ha megfelelnek a létszámkövetelménynek!
A költségvetési törvény megvonja a bejáró diákok, a kollégiumi elhelyezés, illetve az ingyenes étkeztetésre és ingyenes tankönyvjuttatásra szorulók után járó, törvényben biztosított juttatást, mondván, ez nem oktatási, hanem szociális feladat.
A kormányzat a nyilvánosság előtt számadatokat említ, melyek szerint az egyházi iskolába járó gyermekeknek jóval több juttatás jár, mint az önkormányzati iskolába járóknak. Ez pénzügyi szakmai alapon egyszerűen nem igaz, ám az ilyen megnyilatkozások ideológiai előkészítése már korábban megkezdődött.
Az egyház folyamatosan hangoztatja, hogy nem kíván semmiféle jogtalan előnyt, csupán az azonos elbírálás elvéhez ragaszkodik. Nem fogadható el ugyanis, hogy másodrendű állampolgár legyen bármely gyermek, mert egyházi iskolába jár, s bármely család, mert egyházi iskolába járatja a gyermekét.
Ilyen helyzetben nem nehéz észrevenni, hogy a kormány részéről aligha szakmai kérdésről van szó, sokkal inkább a korábban említett egyházellenes kultúrharc újabb hullámáról – most számszaki és pénzügyi mezbe öltöztetve.
