Cikkek listázása

Erdő Péter beszéde a Nemzeti Eucharisztikus Kongresszus záró szentmiséjén (részlet)

Hogyan kapcsolódunk mi, magyar katolikusok Krisztus szent vacsorájának közösségébe, az ő feláldozott és örökre győztes életének közösségébe? Nézzünk Krisztus színe előtt önmagunkra és nemzetünkre, ne ijedjünk meg attól a képtől, amit az ő tükrébe tekintve látunk, és keljünk fel elesettségünkből.
Krisztus áldozata tanítványaitól is áldozatkészséget kíván. De hányszor vagyunk önzők! Mennyire ránk telepszik az elmúlt évszázadok és évtizedek tragédiáinak és kudarcainak sorozata. Vesztett háborúk és elbukott szabadságharcok. Vérengzések és megaláztatások. Bizalmatlanság nemzetünkön belül, az összetartás drámai hiánya: olyan seb, amely Mohácsot hozott ránk, olyan seb, amely máig nem gyógyult be. És a reménytelenség bűne, a csüggedés kísértése. A térség országainál jóval korábban kezdődött nálunk a gyermekellenes magatartás, a hétköznapi önzésbe menekülés a dicstelennek és reménytelennek érzett jövő elől. Kezdődött a négy fal közötti kényelmes élet, amelynek nincs távlata. Kezdődött a nagy közös dolgokban való tehetetlenség érzése, amely elől a puszta magánéletbe menekül az ember. És kezdődtek vagy folytatódtak a nagy elhallgatások is. Egyre több dolog, amiről sokan úgy érezték, nem szabad hangosan beszélni. S az utóbbi másfél évtized, amikor megéreztük a szabadság ízét, szintén hozott sok csalódást, szintén felvetette, de meg nem válaszolta az igazságosság kérdését, a teljes igazságosságét, amely a gyengét védi. Hordozzuk hát nemzedékről nemzedékre tovább örökítve népünk életének lelki sebeit, és keressük ma is – gyakran szétszórtan és lelki betegen – a magunk pillanatnyi előnyét. Nehezen jutunk átfogó, derűs szemléletre. Alig érezzük a jövő vonzását és ígéretét. De Jézus nem csüggedésre hívott meg minket. Ha minden bajunkkal, akár közös sorsunkkal is csatlakozunk áldozatához, ha iszunk a kehelyből, amit ő nyújt nekünk, akkor megvilágosul, akkor fölragyog az életünk. Méltán nevezi II. János Pál pápa az Oltáriszentséget a világosság misztériumának. A szentáldozásban maga Krisztus, a világ világossága jár át minket. Akkor felülemelkedünk minden elmúlt gonoszságon és szenvedésen, akkor tudunk Isten előtt bűnbánatot tartani és őszinte szívvel, emelkedett nagylelkűséggel másoknak megbocsátani. Valódi közösségbe lépni az irgalmas Istennel, hiszen csak az ő irgalmassága ad reményt, hogy a bűn és a gonoszság mégsem okozza vesztét az egész emberiségnek.
Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>