Egy újabb ünnep ez év őszétől a máriagyűdi zarándoknapok sorában
Isten megsimogatja ezt a megsebzett világot
Szerző: Székely János
Október 1-jén 10 órára a sérült gyermekeket és családjaikat várják a Szűzanya templomába Máriagyűdön, hogy együtt imádkozzanak, és pártfogását kérjék családjaik számára. A templom mindenki előtt nyitva áll, legyen otthon vagy intézetben élő, gyermek vagy felnőtt.
Egy osztrák püspök a következő történetet jegyezte föl:
Egy alkalommal sérült gyerekek bérmálására kellett mennie. A káplán, aki a gyerekekkel foglalkozott, arra kérte a püspököt, hogy röviden beszéljen hozzájuk, hiszen nehezen tudnak figyelni, tehát legfeljebb három perc legyen a beszéd.
A püspök hosszasan készült élete legrövidebb prédikációjára:
„Kedves gyerekek! A papa, a mama, a testvérek, a nénik és a bácsik nagyon szeretnek titeket. Meg akarják mutatni szeretetüket. Ilyenkor megsimogatják az arcotokat, mint ahogy én is megsimogatom Rudi és Anita arcát. A bérmáláskor a jó Isten simogat meg benneteket, mert ő is szeret titeket. Amikor szent olajjal keresztet rajzolok a homlokotokra, akkor a jó Isten simogat meg titeket.”
Elkezdődött a bérmálás, a püspök odaért egy kisfiúhoz, akit az anyukája a kezében tartott, miközben megpróbálta lefogni kalimpáló karjait. Homlokára rajzolta a kicsi keresztet, mire a kisfiúnak elhúzódott a szája (talán mosolyogni próbált), és ezt az egy szót mondta ki: simogat. Aztán kicsordult a szája szélén a nyála, rá az ünnepi ruhájára. Az édesanyja fogta a zsebkendőjét, letörölte, majd ugyanazzal a mozdulattal a könnyeit is – pedig azt nem kellett volna. Egy fogyatékos gyermek édesanyjának a könnyei az oltár előtt szebb díszek, mint a püspöki kereszt gyémántjai.
Amikor a püspök leírta ezt az esetet, még följegyezte: „Sok konferencián beszéltem már, de egyetlen beszédemnek a visszhangja sem szerzett ekkora örömet, mint ennek a sérült kisfiúnak az egyetlen szava.”
A simogatás képével a püspök atya nem akarta leegyszerűsíteni a bérmálás szentségének teológiáját. De ha jobban belegondolunk, Istennek ez a simogatása végigkíséri a történelmet. Gondoljunk csak a paradicsomkertre, ahol Isten sétál a kert fái között a lágy szellőben. Ott van, amikor a menekülő, kétségbeesett Jákob fölött megnyílik az ég, ott van, amikor Illés (aki szintén menekül) a halálát kívánja. Illés a barlangból kilép, és Isten megjelenik a gyenge szellő susogásában. Ezt érezhette a vak, akinek Krisztus megérintette a szemét, ezt élhette át nagyon sok bűnös, akiket Krisztus magához ölelt, mint az apa a tékozló fiút.
Isten simogatja ezt a megsebzett világot, különben nem sok okunk lenne a derűre.
A keresztény remény az Istenre épít, Isten szeretetére, ebből táplálkozik. Ezért tudja elfogadni derűsen a maga töredékességét. 
