Cikkek listázása

Állandó diakónusok szentelése az Egri Egyházmegyében

Krisztus szolgáló szeretetének megjelenítői

Szerző: Szarvas István

„Azért testvérek, válasszatok ki magatok közül hét jó hírben álló, bölcs és Szentlélekkel eltelt férfit” (ApCsel 6,3). Egyházmegyénkben csakúgy, mint a Szentírásban, heten vállalkoztak erre a diakónus szolgálatára, heten kezdték meg a hároméves felkészülést. Közülük egynek már a nyár folyamán megtörtént a felszentelése, kettőt pedig szeptember 10-én szenteltek fel abban az egyházközségben, ahol szolgálatot teljesítenek. A többiek szentelése a közeljövőben várható. A négy diakónus, illetve diakónusjelölt a diakónusi szolgálatról és hivatásának kialakulásáról beszélt lapunk munkatársának.

– Mi adta az indíttatást erre a szolgálatra?

Pászti Ottó: – Noszvajon élek, de hivatásom alapja a szülőfalumból származik. Tiszaörvényben alapozódott meg ez a szolgálat, ahol az egyházközségben szeretetet, mély hitet, Istenbe vetett bizalmat tapasztaltam meg. A hivatásom felépítménye, oldalfala a bogácsi plébánia közössége, itt megéltem, hogy az emberek befogadtak. A szolgálat során éreztem magamban kibontakozni a vágyat, hogy az emberek segítségére legyek. 1993-tól vagyok lelkipásztori kisegítő. Ezt azért kértem, mert láttam, hogy a plébánosnak gondot jelent az, hogy ügyes-bajos dolgait nem tudja úgy elvégezni, ahogy szeretné. Láttam, hogy a paptestvérek is segítségre szorulnak. Mindennap adódik valamilyen lelkipásztori feladat. Öt miséző hely van a plébánia területén, és fontos, hogy az engedélyezett vasárnapi három mise mellett minden helyen legyen legalább igeliturgia. Ebben a szolgálatban tapasztaltam meg az emberi elfogadást, szeretetet.

Nagy Péter: – A hivatásom kialakulásában sokat segített feleségem, aki a 80-as években egy kis közösséget ajánlott a figyelmembe, amikor együtt jártunk Budapesten. Ez egy evangelizációs közösség volt, jórészt református emberekkel, ők végezték az evangelizációs munkát főleg a fiatalok kö­rében. Beszélgettek velük, és a vallási ismeretek elmélyítésében segítették őket. Akkor láttam, hogy ez a tevékenység a katolikus egyházban is elvégezhető lenne, és ezért egyre jobban a teológiai tanulmányok felé fordultam. Feleségemmel közösen végeztük el a teológiát, majd elvégeztük a hitoktató képzést, utána, hála Istennek, elkezdhettünk hitoktatóként dolgozni. A hittanórákat a plébánián tartottuk. Később az iskolába került a hitoktatás. Ekkor azonban nem adtam fel a civil foglalkozásomat, nem hitoktattam tovább, de élt bennem a vágy, hogy az egyházért tegyek valamit. Később az egyházköz­ség világi elnökeként mindig támogattam a lelkiélet kialakulását. Egyik szemináriumi fela­dat alkalmával világosodott meg a hivatásom. Azt a feladatot kaptuk, hogy próbáljuk a hivatásunkat megfogalmazni, és valamelyik nagy próféta megtéréséhez, hivatásához kötni. Akkor döbbentem meg, amikor Illés próféta így szól az Úrhoz, miközben hívja: „Emészt a buzgalom az Úrért, a seregek Uráért, mert Izrael fiai elhagyták oltáraidat.” Ez a mondat megfogalmazta az én érzéseimet is, akkor éreztem át teljesen, hogy engem is ez motivál.

Szalay József: – Amikor a Gaudétébe (az egri szeminárium lapjába) kértek néhány gondolatot tőlem a szentelés előtt, Szent Ágoston szavai jutottak eszembe: „Nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik tebenned.” Ez a nyugtalanság állandóan jelen volt az életemben, mindig több, más akartam lenni, mint amiben éltem. Ezért kezdtem el annak idején a hitoktató képzőt. Mint lelkipásztori kisegítő hallottam arról, hogy a II. vatikáni zsinat visszaállította a diakonátus intézményét. Megfogalmazódott bennem, hogy diakónus szeretnék lenni, de nem tudtam, hogyan fogjak hozzá. 2001-ben jelent meg egy cikk az Új Misszóban Diakónus címmel. Ebben Nemcsik Márton diakónus önmagáról írt. Ekkor kihallgatást kértem az érsek atyától. Kérésem, hogy diakónus szeretnék lenni, kedvező fogadtatásra talált. Ezután jelent meg egy körlevél, hogy akik diakónusok szeretnének lenni, és ehhez plébánosuk is hozzájárul, jelentkezzenek. Majd megkezdődött a szervezett képzés.

Berzeviczi Lajos: – 1988-ban végeztem el a hitoktató képzőt. Egerben hittant oktattam jó néhány éven át. Zajacz Ernő akkori plébánosom többet látott bennem, ezért áldoztatási engedély kért számomra, majd később lelkipásztori kisegítő lettem. Ez a szolgálat erősítette meg bennem a gondolatot, hogy elkötelezetten szeretném szolgálni Krisztust, az egyházat.

– Miből állt a felkészítés?

Nagy Péter: – Első alkalommal 2002 őszén gyűltünk össze a rektor atyánál. Átadtuk a feleségek írásos nyilatkozatát, hogy hozzájárulnak a képzéshez, a szenteléshez. 2003-ban indult el a képzés, és havonta egy hétvégén találkoztunk. Mindenképpen szükséges volt a teológiai végzettség is a jelentkezéshez, aki hitoktató képzőt végzett, annak különbözeti vizsgát kellett tennie. Majd ezt követően elindult a speciális képzés. A teológiai és gyakorlati tudnivalók mellett fontos volt az imádságos lelkület kialakítása, a zsolozsma végzése, lelkigyakorlatokon való részvétel is.

– Mi egy diakónus feladata?

Szalay József: – Az emberfia nem azért jött hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért. A diakónus ezt a szolgáló Krisztust jeleníti meg az egyházban. Nem lehet ennél magasztosabb dolog egy diakónus számára, mint hogy ő a szolgáló Krisztust jeleníti meg. Ez motivál bennünket.

Berzeviczi Lajos: – A felszentelés már csak megerősítése az addig végzet kisegítői tevékenységemnek. Számomra az volt a legnehezebb, amikor lelkipásztori kisegítő lettem. Senki sem lehet ugyanis próféta saját hazájában. A falumban fogadtak el legnehezebben az emberek. Meg kellett magyarázni a híveknek, hogy mi tulajdonképpen ez a szolgálat.

Pászti Ottó: – A diakónus többek között keresztelhet és asszisztálhat a házasságkötésnél. Innen nincs visszaút, végérvényesen és teljesen Istennek kötelezzük el magunkat, ugyanakkor a hétköznapi életünk, az addigi tevékenységünk is folytatódik.

Nagy Péter: – De fontos hangsúlyozni, hogy a szentelés kegyelmével megerősödve végezzük most már a feladatunkat.

Egyikőjük így fejezte be a beszélgetést: „Sokan imádkoznak értünk. Egy idős asszony papi hivatásért mondatott gyakran miséket. Amikor felszenteltek, így szólt hozzám: »Megérte, hogy imádkoztam, mert ha papi hivatás nem is született belőle, de diakónusi hivatás igen.«”

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>