Krisztust követve Kecelen
Legyen jelen Isten a mindennapjainkban
Szerző: Sipiczki Sándor
Kecel, ez a varázslatos hangulatú Bács-Kiskun megyei kisváros, nagyon sokat fejlődött az elmúlt két évtizedben. Nem változott viszont, hogy az itt élők fő megélhetési forrása – ahogy többszáz éve – továbbra is a szőlőtermesztés és a borászat. És örömteli módon nem változott a település katolikus közösségének hitéletbeli aktivitása sem. Többek között erről is beszélgettünk Kecel plébánosával, Scharpf Egon címzetes apáttal, esperessel, akit ötvenegy éve szenteltek pappá, és aki 1983 szeptembere óta szolgál a településen.
– Mit tudhatunk az itteni egyházközség múltjáról, kialakulásának kezdeteiről?
– Patachich Gábor kalocsai érsek 1734 nagyszombatján – ami akkor április 24-re esett – kiadott egy rendeletet, hogy Kecel pusztát, amely a törökdúlás következtében gyakorlatilag elnéptelenedett, be kell telepíteni – mesél a közel 300 ével ezelőtti eseményekről Scharpf Egon. – Az érsek úr a saját birtokára természetesen katolikus jobbágyokat hozott, akik azonban nem robotos, hanem megváltott jobbágyok voltak. A korábban szórványban itt élők legeltetéssel foglalkoztak, az újonnan idetelepültek viszont már a szőlőtermesztést választották, később pedig rájöttek arra, hogy a gyümölcs is, különösen a meggy, kiválóan terem ezen a talajon. Az első templom 1738-ban épült vályogból, zsindelyfedéssel és fatoronnyal. Patachich Gábor sok más mellett két harangot is adott a templomnak. Az egyiket a második világháború idején elvitték, a másik viszont ma is itt van, ereklyeként őrizzük. A második templomot 1798-ban kezdték építeni, miután a régi templomban gyakorlatilag már csak a hívek egyharmada fért el. 1802-re fejeződött be az építkezés, és az érsek úr Szent István napján szentelte fel az új templomot. Vannak egyébként olyan feltételezések is, melyek szerint alatta a török hódoltság előtti időkből származó templomrom található. Mai templomunk az egyházmegye nagy templomai közé tartozik. Orgonáját, amely ma már műemlék, Angster József pécsi mester készítette még 1879 előtt. 1959 és 1962 között Takács András és Takács István templomfestők varázsolták újjá a belső falakat, legutóbb pedig 2002-ben, a 200 éves évfordulóra újítottuk fel templomunkat, megállítva ezzel a falak vizesedését. 2004-ben felújítottuk az újfalui templomot is. A 15 milliós beruházás, amely az érsekség segítsége mellett elsősorban a hívek adományaiból valósult meg, egyértelmű bizonyítéka annak, hogy a keceli katolikusok kötődnek a templomaikhoz.
– Mi jellemezte az itteni hitéletet az elmúlt évtizedekben?
– Hagyományőrző, tipikusan katolikus keresztény település a mienk, ahol a hitoktatás a legvadabb kommunista időkben, az 1950-es években sem szűnt meg az iskolában. Ennek sajátos oka, hogy itt soha nem volt termelőszövetkezet. A szőlőt és a meggyet minden gazdának magának kellett megtermelnie és elvinnie a piacra, így a keceliek mindig függetlenebbek voltak, nyugodtabban beíratták a gyermekeiket hittanra, mint hazánk számos más településén. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint Kecel majd tízezer lakosának mintegy kilencven százaléka katolikus. A gyerekek ötven-hatvan százaléka jár hittanra, ami országosan is jó aránynak számít. Szentmiséink itt és az újfalui templomban is látogatottak.
– Hogyan próbálnak meg alkalmazkodni a változó korhoz, a felgyorsult világhoz?
– Törekszünk arra, hogy a gyerekek valóban szívesen járjanak hittanra. Ugyanakkor azt is fontosnak tartom, hogy templomba is járjanak, mert a tudás önmagában nem elég, a hitéletet gyakorolni is kell. A Kalocsa-Kecskeméti Egyházmegye érsekének rendelkezése értelmében legkorábban csak a nyolc általános elvégzése után egy évvel lehet bérmálkozni. Örömmel mondhatom, hogy bár Kecelen nincs középiskola, ez a korosztály is szép számmal jár hittanra, hogy bérmálkozhasson, de jelentős az elsőáldozók száma is. Arról persze nem tehetünk, hogy a gyereklétszám csökken. A hitoktatásunk egyre jobban átalakul katekézissé. Ez azt jelenti, hogy nem csupán tanítunk az iskola keretein belül, hanem elsősorban a nevelésre, a közösségi életre, a ministráns klubra, a cserkészetre helyezzük a hangsúlyt. Igyekszünk a gyerekeket öntudatos fiatalként beépíteni az egyházközség életébe. Ezek az ifjak már tisztában vannak a bérmálás szentségével, rendelkeznek azzal a küldetéstudattal, amit a bérmálás szentsége által kapnak. Nyilvánvaló számunkra is, hogy a világgal haladni kell, tehát nem állhatunk meg mondjuk a húsz évvel ezelőtti szinten.
– Köztudott, hogy több lelkiségi mozgalom is működik a településen. Mit tudhatunk ezekről?
– Jelen van nálunk a Fokoláre mozgalom, a karizmatikus közösség, a Mária Légió, van Rózsafüzér Társulat, és nemrég alapítottuk meg a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének keceli csoportját. Azt valljuk, hogy a felnőttek tekintetében is ki kell lépni a szentmise keretei közül. A mai embereknek közösségekre van szükségük. Fontos, hogy az Istennel való találkozásuk ne csupán a szentmisékre korlátozódjon, hanem a mindennapjaikban is jelen legyen. Úgy tűnik, hogy ezekben a kis közösségekben mindez megvalósítható, még akkor is, ha tagjaik létszáma jóval kisebb, mint a templomba járók közösségéé. Az összetartozást erősítik a kisközösségek, amelyek a húsz év alatt óriási változást hoztak az egyházközség életében. Nemcsak a szószékről kell az embereket megszólítanunk, nemcsak az Isten igéjét kell hirdetnünk, hanem törekednünk kell a hívekkel való személyes kapcsolatok építésére is.
– Kecelt a közösségi rendezvények városaként is ismerik. Miként kapcsolódik ezekhez egyházközségük?
– A hagyományos adventi és nagyböjti lelki gyakorlatokat természetesen megtartjuk, de nyaranta, augusztus második hetében háromnapos, nagy lelki gyakorlatot szervezünk, ahol nemcsak a különböző helyi közösségek vannak együtt, de vidékről is nagyon sok ember látogat el. Idén ez augusztus 12-től 14-ig volt, és nagy örömünkre 14-én dr. Bábel Balázs érsek atya celebrált szentmisét és tartott előadást. A város másik hagyományos rendezvénye az arany- és ezüstlakodalmasok megáldása, erre a halottak napja utáni második vasárnapon kerül sor. Általában ötven-hatvan pár ünnepel együtt, akik huszonöt, illetve ötven éve kötöttek házasságot, de legutóbb hatvanöt és hetvenéves évfordulót ünneplő házaspárunk is volt.
– Ki segíti munkájában, és milyen célokat szeretnének közösen megvalósítani a jövőben?
– Huszonegy éve dolgozunk együtt Pap József állandó diakónussal. Előbb mint hitoktató szolgált, majd amikor elérte a megfelelő életkort, nős emberként szentelték diakónussá. Felesége, Pap Józsefné szintén hitoktató. Távlati célunk, hogy hitoktatásunk ne csupán oktatás legyen, hanem nevelés is. Szeretnénk, ha a hitoktatás katekézissé alakulna át, és bevezethetnénk a katekumenátus intézményét. A katekumenek ugyanis nem mások, mint a hittanulók, akik azonban nem csupán tanulnak, hanem az életükkel mutatják meg, hogy Krisztus követői szeretnének lenni.
