Regőczi István kilencvenéves
Isten (boldog) vándora
Szerző: Bókay László
Fotó: Bókay László
Tíz napja telefonon kerestem Regőczi atyát. A Krisztus Mária Műve alapítvány vonalának végén egy kedves női hang jelentkezett. Elmondta, nagyon nehéz lesz elérnem az atyát, mert egész nap úton van. Korán reggel Lőrincen misézik, aztán keresztülutazza a várost, délelőtt és délután viszont mindig mond egy szentmisét a főváros egyik legmagasabb pontján – a kútvölgyi Boldogasszony kápolnában…
Busszal indultam hát felkutatni Isten vándorát. A kápolnához vivő járművön ülőhely még az utolsó állomás előtt is alig volt. Az engesztelőkápolna megállójában mindenki leszállt, és valamennyien a bejárat felé indultak. Egy fiatalabb asszonyka nevetve mondta gyerekének: „Látod, mindenki ugyanoda igyekszik.” Hétköznap délelőtt volt… A kápolna zsúfolásig megtelt. Regőczi atya a mise kezdésének időpontjában még gyóntatott. Tíz perc elteltével kijött, és megkérte a híveket, hogy csak az igazán súlyos bűnökkel jöjjenek most a jelenlévők gyónni, hogy elkezdődhessen a szentmise. Ígérte, a többieket utána oldozza föl. Homíliájában szeretetről, áldozatvállalásról, imáról, a rózsafüzér rendszeres imádkozásának fontosságáról és a Mária-tiszteletről beszélt. Mária szerepét különösen kiemelte, hiszen aznap volt születésének ünnepe.A szentmise után igyekeztem beszélni vele. Kérte, délután, a mise után jöjjek vissza, akkor talán ráér majd. Így tettem, de akkor is sietnie kellett, ment még máshová misére, de időt szakított rám, hogy meséljen életéről, engesztelő imádságos lelkületéről.
Mosolyogva, csöppet sem fáradtan kezdte történetét, éreztem, nem először faggatják fáradhatatlan munkásságáról.
Szüleinek malma volt a Balaton közelében, de elszegényedtek. A fővárosba jöttek, remélve, hogy ott megélhetést találnak. Regőczi István kisgyerekként rendszeresen járt ministrálni a közeli templomba. Ott figyeltek rá föl, s ajánlották figyelmébe a szegény család gyermekének, hogy Belgiumban magyar gyerekek nyaraltatását vállalja egy kanonok. Regőczi István így jutott el Belgiumba, ahol gyorsan megtanult flamandul. A rövid kint tartózkodás után a fiatalember nagyon vágyott vissza Belgiumba. Gyalog vágott neki az útnak. A kanonok örömmel fogadta, segítette tanulmányaiban. Már kisgyerek korában hallotta Isten papságra szóló hívását, így felvételét kérte kint a szemináriumba. 1943-ban Belgiumban szentelték pappá.
A fiatal pap hazatért Magyarországra. Első itthoni szentmiséjét Máriaremetén mutatta be. Aztán Pesterzsébeten lett káplán és hitoktató. Úgy gondolta, egész életét a sanyarú sorsú, árva gyerekeknek szenteli. A háború végén árva és sanyarú sorsú gyerek volt éppen elég. Szervezett nekik egy árvaházat, oda fogadta be a kis „sasfiókákat”, ahogyan őket nevezte. Mikor Vácra helyezték, követték a gyerekek, így ott is épített egy árvaházat. Ekkor azonban már 1948-at írtak, következett a magyar történelem egyik legsötétebb időszaka. Az Andrássy út 60.-ba vitték, miután árvaházának államosítása ellen szót emelt. Négy évet kapott. Szabadulása után Máriabesnyőre került, ahol ismét befogadta az árvákat. Hat év börtön lett a „jutalma”. Ezután már „csak” rövidebb börtönbüntetéseket kapott. Épített templomot Szalkszentmártonban, vásárolt édesanyjának egy kis házat, foglalkozott a rászorult fiatalokkal. A hatalomnak nem tetszett működése. Elítélték tiltott sajtótevékenységért is, mert Belgiumban megjelent egy könyve „Mi nem hallgathatunk” címmel. 1971-et írtak ekkor.
Mindeközben megismerte a kútvölgyi romos kis kápolna történetét, amelyet a Szűzanya tiszteletére emeltek, hiszen azon a helyen a 18. században egy kisgyerek csodálatosan megmenekült, amit Mária segítségének tulajdonítottak. A hagyomány szerint a megbokrosodott lovak ledobták a kisgyermeket, aki egy mély kútba esett. A kétségbeesett szülők sehol nem találták a kisgyereket. Másnap leltek rá – élve. Egy gyönyörű asszony palástján lebegve látták meg a kút mélyén… Ennek emlékére épült az első szentély Szűz Mária tiszteletére.
Regőczi atyának, miközben a kútvölgyi kápolnát próbálta renoválni, börtönbe kellett vonulnia. A tárgyalás idejére szabadlábra helyezték, ezalatt újult meg a kegyhely. Regőczi István alkalmasnak gondolta a helyet a folyamatos engesztelésre. Akkor a környék még elhagyatott volt, de az egész várost be lehetett onnan látni. Szűz Mária szobra is a városra tekintett, látta a Parlament tetején a vörös csillagot is… Az imádságok is bizonyára segítettek, hogy a Mária-szobor még mindig áll, a vörös csillagot azonban már leszedték a Parlamentről.
Ezt a kápolnát vette meg tehát egykor Regőczi István, aki azt azóta kibővítette. Csak az 1971-es elítélése szakította meg itteni munkáját. A kápolna melletti közértet az 1990-es évek elején elárverezték. Regőczi atya részt vett az aukción, és kilencven millió forint fölötti áron vette meg az ingatlant. Ma is, akkor is elképesztő összeg volt ez. De az imádság, a hit, a remény és az emberek szeretete akkor is segített. Szinte hihetetlen, de határidőre összegyűlt a pénz. Az önkormányzatnak volt egy kikötése, hogy a boltot öt éven át üzemeltetnie kell. Mára letelt ez az idő. Pár házzal arrébb költözött a közért, a templom mellett pedig zarándokház működik. A kápolna alatti terület több ember befogadására is alkalmas, a zarándokház kertje pedig szabadtéri misék tartására is megfelelő. Mindezt úgy érte el Regőczi atya, hogy közben soha nem volt plébános, nem kapott központilag anyagi támogatást. Saját tulajdona volt egykor a kápolna, maga fedezte a költségeket is. Ma már a Krisztus Mária Műve alapítvány gondjaira van bízva mindez, Regőczi atya pedig végzi papi teendőit. Nyugdíjas. Pár éve állami kitűntetést is kapott munkája elismeréseként.
Vár mindenkit imádkozni, engesztelni. Fáradhatatlanul járja a várost, hogy gyóntasson, imádkozzon, misézzen. Példát kell adnia, jelnek kell lennie a mai társadalomban. Engesztelnie kell, amint azt Mindszenty József bíboros is kívánta. A nemzetért, a fiatalokért, az egyházért, az anyákért. Erre hív mindenkit.
Ott jártamkor megkérdeztem, mi volt élete legnehezebb pillanata. Ő a börtönéveket említette. Kérdeztem tőle azt is, mikor volt élete legboldogtalanabb pillanata. Mosolygós szemével rám nézett, látszott, a kérdést is butának tartja. „Sosem voltam boldogtalan – válaszolta. – Mindig segített az ima. Mindig tudtam Istenhez fohászkodni. Ha kellene, egy szentmiséért akár a világ végére is elmennék. Kilencvenévesen is.”
