Cikkek listázása

A szeretet felelőssége

Norbi

Szerző: Kovács Ágnes

Fotó: Kovács Ágnes

„Szerettek-e engem? El tudtok-e fogadni egy hétre annak ellenére, hogy nagyon rossz vagyok, hogy mások lemondtak rólam, hogy akaratom ellenére bosszúságot okozok majd?” – Norbi tisztában volt helyzetével, hiszen egy egész iskola lemondott róla, ő mégis vágyott a gyerekek közé.
Nyári táborozások, kirándulások, élmények teszik a megérdemelt, feledhetetlen, vidám pontot a tanév végére egy tanuló számára. Igaz, ez a lehetőség nem mindenkinek adatik meg, és szívem szerint inkább megspóroltam volna ezt a beszámolót. De szólnunk kell arról is, ami kevésbé tetszik nekünk, ami kellemetlen esetleg ránk, keresztényekre nézve is, akik a legfőbb parancsot, a szeretet parancsát hirdetjük és gyakoroljuk.
Végeláthatatlanul lehetne írni az egyhetes bogácsi táborról, kirándulásainkról, túrákról, játékokról, de most egyetlen szóból álljon írásom címe.
Tanév kezdetekor egy új közösségnek legalább fél évre van ahhoz szüksége, hogy igazi közösség kezdjen kialakulni. A mi táborunkban – ahová más-más iskolából, családból érkeztek a hittanosok – erre a formálódásra mindössze egy hét állt a rendelkezésünkre, megspékelve egy problémás gyermek, Norbi jelenlétével. Már most elárulom, próbálkozásunk sikerrel járt, többek lettünk, amiben Norbi jelenléte biztosította mindannyiunk számára a tolerancia kimeríthetetlen, a tűrőképesség határán túli – mégis valahonnan erőt kapó – gyakorlását a hét minden napján.

Egy „nehéz” gyerek

A hátrányos anyagi és szociális körülmények között, négy gyermekes családban élő 13 éves Norbinak nehéz az élete. Az iskolai közösség nem fogadja el. Hittanórákon néha megjelent, sokszor kifogásokkal magyarázva a távollétét, de tudta, hogy hozzánk bármikor jöhet. Két évvel ezelőtt az egész éves tanulás, munka és persze sok-sok magatartási probléma után, bármennyire is szerette volna jól érezni magát a társaival néhány napra, a pedagógusok nem vitték magukkal kirándulásaikra. Saját felelősségünkre már akkor magunkkal vittük egy hittantáborba, aminek sikerében az édesanyja sem bízott. Akkor sajnos már az első nap beigazolódott az édesanya aggodalma, amikor azon gondolkodtunk, hogy megszakítjuk táborozását. Kapott még egy esélyt, és nagy élménnyel zárult a tábor.

Két évvel később

Norbi családi körülményei azóta tragikusabbá váltak, ami agresszívabbá és iskolatársaira nézve veszélyesebbé tette őt. Néhány hét pszichiátriai kezelés után már orvosi igazolás is alátámasztotta a pedagógusok döntését, az osztálytársai szüleinek követelését: az intézményből való kizárását. Magántanár foglalkozott vele egy éven keresztül. Mindenki megnyugodott, de Norbinak ez óriási terhet jelentett. Nem játszhatott már a társaival, innentől kezdve megszűnt számára a közösség. Tudatosodott benne, hogy alkalmatlan arra az életre, amire a többi gyermek alkalmas. Nem szándékom és nincs is jogom ítélkezni a pedagógusok fölött, akiknek még 20 másik gyermek értelmi képességének fejlődéséről és testi épségről kell elszámolnia nap mint nap, inkább a mi felelősségünket emelném ki, amit a kereszténységünkkel, a szeretet parancsának hirdetésével szintén elvállaltunk, és amivel tartozunk a hozzá hasonlóan társadalom peremére szoruló embereknek.

Norbi a hittanórát is elkerülte. Nem bízott már senkiben, de ahogyan közeledett a tanév vége, újra megjelent a templomban, és rendszeresen járt három testvérével a misére. Sejtettük, mi a terv. Szeretett volna újra velünk tartani a táborba. Ekkor már tudtunk a rendszeres orvosi kezelésről, az agresszivitásáról, és mi tagadás, két év elteltével Norbi nagyobb és erősebb lett. Tudtam, ezzel óriási felelősséget vállalunk, és egyáltalán nem voltunk biztosak abban, hogy helyesen cselekszünk-e, ha magunkkal visszük. De Norbinak nem volt más lehetősége. L. József atyával – aki lelki vezetőként kísért el bennünket a táborba – közösen döntöttünk.

A teljes cikk >>>

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>