A szeretet felelőssége
Norbi
Szerző: Kovács Ágnes
Fotó: Kovács Ágnes
Nyári táborozások, kirándulások, élmények teszik a megérdemelt, feledhetetlen, vidám pontot a tanév végére egy tanuló számára. Igaz, ez a lehetőség nem mindenkinek adatik meg, és szívem szerint inkább megspóroltam volna ezt a beszámolót. De szólnunk kell arról is, ami kevésbé tetszik nekünk, ami kellemetlen esetleg ránk, keresztényekre nézve is, akik a legfőbb parancsot, a szeretet parancsát hirdetjük és gyakoroljuk.
Végeláthatatlanul lehetne írni az egyhetes bogácsi táborról, kirándulásainkról, túrákról, játékokról, de most egyetlen szóból álljon írásom címe.
Egy „nehéz” gyerek
A hátrányos anyagi és szociális körülmények között, négy gyermekes családban élő 13 éves Norbinak nehéz az élete. Az iskolai közösség nem fogadja el. Hittanórákon néha megjelent, sokszor kifogásokkal magyarázva a távollétét, de tudta, hogy hozzánk bármikor jöhet. Két évvel ezelőtt az egész éves tanulás, munka és persze sok-sok magatartási probléma után, bármennyire is szerette volna jól érezni magát a társaival néhány napra, a pedagógusok nem vitték magukkal kirándulásaikra. Saját felelősségünkre már akkor magunkkal vittük egy hittantáborba, aminek sikerében az édesanyja sem bízott. Akkor sajnos már az első nap beigazolódott az édesanya aggodalma, amikor azon gondolkodtunk, hogy megszakítjuk táborozását. Kapott még egy esélyt, és nagy élménnyel zárult a tábor.
Két évvel később
Norbi családi körülményei azóta tragikusabbá váltak, ami agresszívabbá és iskolatársaira nézve veszélyesebbé tette őt. Néhány hét pszichiátriai kezelés után már orvosi igazolás is alátámasztotta a pedagógusok döntését, az osztálytársai szüleinek követelését: az intézményből való kizárását. Magántanár foglalkozott vele egy éven keresztül. Mindenki megnyugodott, de Norbinak ez óriási terhet jelentett. Nem játszhatott már a társaival, innentől kezdve megszűnt számára a közösség. Tudatosodott benne, hogy alkalmatlan arra az életre, amire a többi gyermek alkalmas. Nem szándékom és nincs is jogom ítélkezni a pedagógusok fölött, akiknek még 20 másik gyermek értelmi képességének fejlődéséről és testi épségről kell elszámolnia nap mint nap, inkább a mi felelősségünket emelném ki, amit a kereszténységünkkel, a szeretet parancsának hirdetésével szintén elvállaltunk, és amivel tartozunk a hozzá hasonlóan társadalom peremére szoruló embereknek.
Norbi a hittanórát is elkerülte. Nem bízott már senkiben, de ahogyan közeledett a tanév vége, újra megjelent a templomban, és rendszeresen járt három testvérével a misére. Sejtettük, mi a terv. Szeretett volna újra velünk tartani a táborba. Ekkor már tudtunk a rendszeres orvosi kezelésről, az agresszivitásáról, és mi tagadás, két év elteltével Norbi nagyobb és erősebb lett. Tudtam, ezzel óriási felelősséget vállalunk, és egyáltalán nem voltunk biztosak abban, hogy helyesen cselekszünk-e, ha magunkkal visszük. De Norbinak nem volt más lehetősége. L. József atyával – aki lelki vezetőként kísért el bennünket a táborba – közösen döntöttünk.
