A hajléktalan ember legnagyobb gondja a társtalanság
Egyedi problémákra egyedi válaszok
Szerző: Körössy László,
Fotó: Lambert Attila, Körössy László
– Február 3-án mínusz 15 fok volt, még nappal is, térdig ért a hó, és iszonyú, csontig ható szél fújt. A mért adat félelmetesen magas szám. Ilyen időben ugyanis a legtöbb hajléktalan ember már bármiféle segítséget elfogad, behúzódik a leglehetetlenebb helyekre is, bármit elvállal, hogy ne kelljen fáznia (nyilván a nők ez esetben fokozottabb veszélyben vannak). Ők azok, akiket sajnos az intézményes rendszer nem ér el. Ez a rendszer nem elég felkészült arra, hogy az összetett problémával érkező embereket befogadhassa. Ha valaki egyidejűleg alkoholbeteg és inkontinenciával is küszködik, emellett pedig pszichiátriai szempontból is beteg, akkor azzal a hajléktalan emberrel az intézmények sajnos nem tudnak mit kezdeni. Ez természetesen nem menti fel a rászorulókat segítő szakmai, karitatív szervezeteket a felelősség alól. Ki kell találnunk – akár minden egyes emberre külön-külön – a megoldást.
– Mit tehetünk, ha a télvíz idején utcán rekedt hajléktalan emberrel találkozunk, hogyan segíthetünk rajta?
– Az elmúlt években kiépült az országos diszpécserszolgálat. Ha valaki veszélyben lévő hajléktalant lát, az adott régión belül hívhat egy telefonszámot. Egy órán belül felmérjük a helyzetet, és amennyire csak lehet, megóvjuk az emberünk életét. Ennél többet nem tehetünk. Vannak, akik nem tudnak vagy nem akarnak intézményes ellátásokat, például hajléktalanszállót igénybe venni, és mi erőszakot, kényszerintézkedést nem alkalmazhatunk. De sok esetben a szenvedés csillapítása, a hajléktalan ember környezetének rendbe rakása is sokat segíthet. Az a tapasztalatunk, hogy a nagy hidegben a legtöbb hajléktalan már elfogadja a segítséget.
– Milyen eszközök állnak a segítő szakma rendelkezésére, és mi a teendő állami szinten?
– Úgy vélem, hogy a legmagasabb szinten a pártpolitikát félretéve, közösen kellene keresnünk a megoldásokat, legalább ebben a szociális kérdésben. A források felhasználásáról az elmúlt években úgy döntöttünk, hogy az utcán lévő ember segítésére fordítjuk a pénzt, kiépítettük a szociálismunkás-hálózatot, krízisautókat telepítettünk (Budapesten négyet, megyénként egyet-egyet). Ezek az autók olyan helyekre is eljutnak, ahol nincs szociális ellátórendszer. Az elmúlt években a szakma felismerte azt, hogy ha intézményekbe gyömöszöljük be a problémát, az nem segít hozzá a megoldáshoz. A keresztény szemlélet alapján is ki kell mondanunk, hogy minden intézménybe tolt szociális probléma a szükséges rossz kategóriájába tartozik. A hajléktalan ember legnagyobb gondja ugyanis nem a nyomora, hanem a társtalansága: nincs embere, és ez a legszörnyűbb. Képzeljünk el egy olyan embert, aki évek óta nem fontos senkinek, nincs családja, nincs kapcsolata. Mit mondhatunk neki?… Azt hiszem, hogy mi csak kísérhetjük őt, esetleg jó irányba, például úgy, hogy megtaláljuk számára a lakhatást. De nem úgy, hogy egy hatalmas tömegszállóba tereljük be!
– Mi lenne a jó megoldás?
