Beszélgetés egy zentai gimnazistával, Homolya Miklóssal
„Az Istenre szánt idő nem csökkenti az eredményemet!”
Szerző: Kozma Adrianna
Fotó: Kozma Adrianna
– Nem szeretek a sikereimről beszélni. Ezeket az eredményeket úgy élem meg, mint Isten ajándékát.– Általában az embereket a sikerélmények megváltoztatják. Esetedben ez nem így történt. Honnan benned ez az alázat?
– Szerintem nem is szabad más emberré válni! Mért kellene megváltozni? Pontosan az a jó, ha nem így történik! Nekem ez a természetes! Nem tartom helyesnek, ha valaki a sikerélményektől más emberré válik. Hogy ez miért történik másokkal így, azt tőlük kellene megkérdezni. Az alázatnak pedig köze van Istenhez és az Istennel való kapcsolatomhoz, amit mélynek érzek. Az alázat is egy isteni kegyelem számomra, mint ahogy tehetségemet is annak tekintem. Azt olvastam a Katolikus Egyház Katekizmusában, hogy ugyanaz az Isten nyilatkoztatja ki a titkokat, közli a hitet, aki az emberi lélekbe az értelem fényét oltotta. Ez a rész mindent megmagyaráz számomra. Csak hálát tudok adni Istennek a kapott kegyelmekért, és igyekszem ezeket a talentumokat kamatoztatni.
– A versenyekre való készülés sűrűjében is jut időd a szentmisékre, a társaidra vagy éppen a Katolikus Egyház Katekizmusát tanulmányozni. A Szentírást is gyakran forgatod?– Az Istenre szánt idő nem csökkenti az eredményemet! Ezt az időt nem szabad sajnálni! A Biblia az Isten által ihletett könyvek gyűjteménye, amiben Isten üzenete van. Néha szoktam egy kicsit olvasni, de nem olyan gyakran, mint szeretném. Ha kérdés merül fel bennem, azért veszem kézbe, másrészt meg azért, mert még nem olvastam el. Általában nem sikerül rögtön megtalálnom a választ, mert nem vagyok azon a szinten. Hiszen a vallásosságnak is különböző fokozatai vannak. Választ persze kapok, de más formában: egyik este felmerült bennem egy kérdés, és a reggeli szentmisén az olvasmány tartalma megközelítőleg választ adott rá. Számomra ez azt jelenti, hogy Isten válaszra méltat és gondoskodik rólam.
– Mikor lépett be Isten az életedbe?
– Amikor ministrálni kezdtem. Mennem kellett. Most így utólag azt mondanám, hogy Isten hívása volt, talán egy belső hang, a Szentlélek hangja, de akkor még nem tudtam ezt így megfogalmazni.
– Melyik a kedvenc imaformád?
– Talán a kötetlen ima, de inkább gondolkodásnak nevezném.
– Miben különbözöl a veled egykorúaktól?
– Ismerem az Istent, ez viszont a többieket nem igazán érdekli. Ez a kapcsolat az én életemben nagyon nagy többletet jelent. Egyrészt azt, hogy tisztában vagyok az igazi értékekkel, másrészt pedig, hogy nem kell félnem, mert tudom, hogy Isten mindig a javamat akarja!
