Cikkek listázása

Kárpáti László missziós atya Dél-Afrikában

Beálltam a kirekesztettek sorába...

Szerző: Lányi Béla SVD

Kárpáti László atyát 1980. június 14-én szentelték pappá, kevéssel azután, hogy Dél-Amerikában meggyilkolták Romero érseket, a szegények pártfogóját. 1994-ben, Írországban találkozott Kalkuttai Teréz anyával, aki kezeit a fejére téve megáldotta. Majd 1995 januárjától a verbitákkal dolgozott a brazíliai misszióban. Így edződött bele László atya az utcai evangelizációba, az utcagyerekek segítésébe. Később, három tanévig egy egyházmegyei iskola igazgatója volt olyan veszélyes helyen, ahol senki nem akart dolgozni: elődjét egyszerűen meggyilkolták! A Sao Pauló-i Szövetségi Egyetemen posztgraduális képzésen is részt vett. Amikor a brazil püspökök 2002-ben visszatértek római ad limina látogatásukról, magukkal hozták II. János Pál pápa kérését, hogy létesüljön „missziós híd” Brazília és Afrika között. Így indult el László atya Afrikba, teljesíteni a szentatya kívánságát.
""„2003. augusztus 27., reggel: Johannesburg repülőterén landolok. Verőfényes nap, hihetetlenül kék ég. Brazíliából érkezve meleget sejtek – viszont a levegő hőmérséklete alacsony. Vagy csak én borzongok belülről? Sao Pauló-i kollégáim még az utolsó pillanatban is el akartak tántorítani az új missziótól: »László, ne menj oda! Szenvedni fogsz a bőröd színe miatt, mely a feketéket az apartheidre emlékezteti… És az ottani gyerekek sem olyan közvetlenek, mint a brazilok.«

Dél-Afrika nagyon szép, de ellentmondásos ország. Tízéves a demokrácia az apartheid után, tizenegy a hivatalos nyelvek száma. Az AIDS kegyetlenül pusztít: az ország összlakosságának körülbelül 40–45 százaléka fertőzött. Vidéken vannak olyan falvak, ahol csak az öregek és a kicsik maradtak életben, a köztes korosztályokat elvitte a járvány. Két év múlva, ha a folyamat folytatódik, körülbelül kétmillió AIDS-árvája lesz az országnak. Azt nem tapasztaltam, hogy ellenszenvet éreznének a fehérek iránt. A gyerekek pedig azonnal az ember nyakába másznak, és igen közvetlenek. Azóta tudom, sejtem, hogy miért. Sajnos a férfiember nem ismeri a felelősséget. Létezik ezenkívül a többnejűség hagyománya. Így azután a gyerekek megszületnek, de nem nagyon látják, tapasztalják az apjuk létezését. Nagyon tisztelem az afrikai nőket: kiszolgáltatottak, nagyon sokszor már kiskorukban megerőszakolják őket, rengeteget dolgoznak és szenvednek. De küzdenek az életért, a családjukért, az emberi méltóságért.

Röviddel érkezésem után megismerkedtem egy argentin apácával. Gladys nővér a Jó Pásztor Nővérek rendjének a tagja. Alapítója és irányítója a Rahab Központnak, amely 1998 óta dolgozik és küzd a szexuálisan kizsákmányolt, megerőszakolt nők és gyermekek rehabilitációjáért. Már várta érkezésemet. Az egyházmegye is hozzá irányított, mert az övé az egyetlen olyan közvetlen utcai pasztorációt folytató program, amely az egyházhoz tartozik. Hamarosan együtt járjuk az utcát, és hirdetjük, hogy Isten még azok között és mellett is ott van, akiket embertársaik, a társadalom kiközösít, sőt megvet.

Mióta a nővér visszautazott Argentínába, én irányítom ezt a missziót. Munkánk egyik területe a szexuálisan kizsákmányolt, illetve megerőszakolt nők és gyermekek rehabilitációja. A másik munkaterületünk az utcagyerekek világa. Megelőző munkánkkal azt szeretnénk elérni, hogy minél kevesebb utcagyerek kerüljön be a prostitúció és a drogok ördögi hálójába. Heti két alkalommal járjuk az utcát, pontosabban azokat a helyeket, ahol a ránk bízottak élnek és dolgoznak. Kétszer, nappal és éjjel a szexmunkásokat látogatjuk. Most már – két év után – senki sem tartja furcsának, félreérthetőnek a jelenlétemet a hotelekben, a bordélyokban vagy az utcán magukat áruló nők közelében.

Dél-Afrikában mintegy negyvenezer gyermekprostituáltról tud a statisztika. Tanítjuk őket, hogy megtanulják emberi személyként értékelni önmagukat. Rádöbbennek a Megváltó fontosságára életükben. Így azután gyökeres változásoknak is tanúi vagyunk. Az utcagyerekekhez több alkalommal megyünk (nappal és éjjel), és vasárnap esténként is végiglátogatom a csoportokat. A tizenkét állandó gyülekezőhelyen összesen mintegy kétszáz gyermekkel, serdülővel és fiatallal találkozunk. A felületes szemlélő megvádolhatna: »Na de atya, napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra majdhogynem ugyanazokkal a srácokkal foglalkozol. Mikor viszed el őket az utcáról?« Mi nem viszünk el senkit az utcáról, de apró változásokat idézünk elő a gyerkőcök életében. Játékra tanítjuk őket. A legelső változás az, hogy a játék által felfedezik önmagukat, a bennük lévő erőt, tehetséget. Azután megkezdődik a szocializáció: felfedezik a szabályokat, a törvényeket. Felfedezik, hogyan és miként lehet bent maradni a játékban, azaz hogyan lehet úgy élni, hogy elkerülhető legyen az ismételt kirekesztettség.

Azokhoz, akiket elnyomnak, kirekesztenek, semmibe vesznek, megerőszakolnak, eladnak – a kisemmizettekhez visszük el Krisztus örömhírét. Krisztusét, akit Isten küldött el nekünk, hogy személyt, méltóságot és jogot adjon nekünk, hogy felszabaduljunk »őáltala, ővele és őbenne« az Élet teljességére.”

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>