A kôrisszirup
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Léphaft Pál
– Ej, ej! Kutyatej! Erre a nyavalyára csak egy orvosság van – csóválta a fejét Uhu doktor. – A kőrisfa nedvéből készült szirup. Úgy tudom, Borzalkának van is odahaza. Szaladj el érte, kisfiam! Borzalka nagyon jó fiú, biztosan ad majd nektek belőle.
– De én nem akarok odamenni! – fancsalodott el Tappancs, és nyuszifüleit lecsapva idegesen dobolni kezdett a lábaival. – Pont egy ilyen beképzelt borzhoz! A minap is hívtam, hogy jöjjön velem fészekvadászatra, és nem akart. Máskor meg nem volt hajlandó segíteni csapdát ásni. Milyen barát az ilyen, aki soha nem segít?! – morgolódott Tappancs. – Majd szerzek én nélküle is orvosságot. Elmegyek a kőrisfához, és kérek tőle! – Azzal már szaladt is az erdő másik vége felé, ahol a kőrisfák nőttek:
– Kedves kőrisfa! – lihegte Tappancs félig nekitámaszkodva az öreg kőris törzsének. – Kérlek, adj egy kicsit a nedvedből. Anyukám beteg, és a doktor bácsi azt mondta, hogy csak a te nedvedből készült sziruptól gyógyulhat meg.
– Jól van, jól van! – bólogatott a kőrisfa –, de mit adsz cserébe? Nem gondoltad, hogy csak úgy, ingyen adok majd?!
– De hát nekem semmim sincs – szontyolodott el Tappancs.
– Akkor menj el harkály úrhoz, és kérj tőle egy kis fatapaszt. A tegnapi vihar megsértette az ágaimat, és most nagyon fáj. Ha hozol fatapaszt, adok a nedvemből.
Tappancs szemében felcsillant a remény, és már szaladt is harkály úrhoz.
– Sajnos a fatapaszhoz harmatcsepp kell, és az kifogyott. Ha hozol nekem harmatcseppet a mezőn nyíló pipacsok kelyhéből, akkor kaphatsz fatapaszt. Valamit valamiért – kacsintott harkály úr és továbbrepült. Tappancs a mezőre nyargalt:
– Kedves pipacsok! Kérlek, adjatok néhány cseppet a kelyheitekben összegyűlt harmatból! A harmatcseppet viszem harkály úrnak, aki ezért cserébe ad fatapaszt. A fatapaszt a kőrisfának adom, akitől kőrisnedvet kapok, hogy szirupot készítsek a mamámnak, mert beteg.
– Szép, szép! – bólogattak a pipacsok. – De mi mit kapunk a drága harmatcseppjeinkért cserébe? Ingyen nem adunk! – fordították félre büszkén a fejüket. – Hozz a tövünkhöz néhány csalánlevelet, hogy távol tartsa tőlünk a levéltetveket. Ha hozol, adunk neked a harmatcseppjeinkből.
Tappancs lehajtott fejjel kullogott vissza az erdőbe:
– Mindenki csak akkor akar segíteni, ha kap érte valamit! – motyogta bosszúsan, de közben eszébe jutott, hogy néhány nappal ezelőtt az iskolában Borzalka elkérte tőle a krétáját, de ő nem adta oda, mert Borzalkának nem volt mit adnia érte cserébe. A csalánbokorhoz ért: – Hogy fogom leszedni? Össze-vissza fogja szúrni a kezemet, mert nem hoztam kesztyűt! Most mit csináljak? – töprengve egy kivágott tölgy tönkjére telepedett, és fejét két kezébe támasztva gondolkodni kezdett. – Hiszen Borzalka itt lakik, nem is olyan messze! De ha tőle kérek kesztyűt, úgysem fog adni, hiszen én sem adtam neki krétát.
Amíg ezen töprengett, valaki megszólalt a háta mögött:
– Szia Tappancs! Te meg mit keresel errefelé? Csak nincs valami baj?
Ahogy Tappancs hátrafordult és belenézett Borzalka szemébe, mindjárt látta, hogy tekintetében valódi aggódás csillog. Nem tudta tovább magába fojtani bánatát:
– Csalánt kellene szednem, de nem hoztam kesztyűt, mert nem tudtam, hogy a pipacsok csak akkor adnak a harmatcseppjükből, ha viszek érte cserébe csalánlevelet. A pipacsok harmatcseppjeit el kellene vinnem harkály úrnak, hogy adjon érte fatapaszt, mert azt meg a kőrisfának kell vinnem, hogy adjon érte a nedvéből. Abból készítünk a mamámnak szirupot, hogy meggyógyuljon, mert beteg – hadarta el egy szuszra, majd fejét lehajtva, csendesen hozzátette: – Nem tudtam, hogy mindenki csak akkor akar segíteni, ha ezért kap cserébe valamit.
– Nem mindenki. Én például nem, és most már, azt hiszem, te sem. Tudod mit? Hozok neked a maradék kőrisszirupból és segítek csalánt szedni is.
– De minek a csalán, ha már úgyis van szirup?
– Mert azzal bebizonyíthatod, hogy te is tudsz önzetlenül adni, úgy, hogy nem vársz érte cserébe semmit. Csak azért, hogy örömet szerezz valakinek.
