450 éve – 1556. július 31-én – halt meg Loyolai Szent Ignác
Aki egészen Isten gondviselésére bízta magát
Szerző: Szalontai Anikó
Felépülése után elzarándokolt Aranzazúba és Monserratba a Szűzanyához. Majd csaknem egy évet töltött Manrézában, ahol, mint írta, Isten úgy bánt vele, mint egy tanítómester a gyermekkel, s ahol meglátta a Szentháromság titkát. Itt, a hegyen született a Lelkigyakorlatos könyv, amely kovászként változtatta meg a világot.
Ignác a Szentföldre zarándokolt Rómán keresztül, majd éveket szentelt a tanulásnak, az útkeresésnek. Közben, mivel segíteni akart a lelkeknek, egyenként osztogatta könyvét, rövid lelkigyakorlatokat tartott s közösséget verbuvált. Az Egyház, amely akkor súlyos válsággal küzdött, nem nézte jó szemmel apostolkodását, az inkvizíció újra és újra megvizsgálta Ignác tevékenységét. Az utolsó ítélet megfosztotta őt a lelkekért végzett munka lehetőségétől, ezért – bár fejet hajtott az Egyház döntése előtt – Párizsba utazott, hogy ott folytassa tanulmányait, ahol diáktársaival valódi közösséget sikerült alapítania. 1534. augusztus 15-én közös fogadalommal pecsételték meg szövetkezésüket Montmartre hegyén, a vértanúk kápolnájában. Céljuk, hogy szegénységben és szüzességben Istennek szolgáljanak, segítsenek a lelkeknek, és elmenjenek a Szentföldre. Mivel nem tetszett mindenkinek, hogy végleg a Szentföldön maradjanak, egy feltételt is szabtak: ha egy éven belül nem sikerül oda eljutniuk, vagy ha nem maradhatnak tartósan Palesztinában, akkor Rómában a pápa szolgálatába ajánlják magukat. Tervük szerint a tanulmányaik befejezése után, 1537 tavaszán Velencében találkoznak, hogy onnan induljanak a Szentföldre.
De a történelem újra megváltoztatta Ignác terveit. Megtudták, hogy bár harmincnyolc esztendeje nem volt erre példa, abban az évben nem indult zarándoklat a Szentföldre, mert küszöbön állt a háború a törökökkel. Így Ignác első szentmiséjét Rómában mutatta be, ahol társaival III. Pál pápa szolgálatába állt.
Ignác megértette: az örök városban ugyanúgy teljesíthetik küldetésüket, mint Jeruzsálemben. S hogy a Párizsban megszületett közösség örökre együtt maradjon, szerzetesrenddé alakultak. A Jézus Társasága alapító dokumentumát 1541 márciusában hagyta jóvá a pápa, s első rendfőnökké Ignácot választották.
Munkával teli évek kezdődtek: Ignác a rend kiépítésén és alkotmányán dolgozott, illetve megalapította az első kollégiumokat, közben a tagok száma egyre növekedett. S mire Loyolai Ignác befejezte földi pályáját, a világ minden földrészére kiterjedt a rendi család, Afrikától Dél-Amerikáig, Ázsiától Európa széléig. A társaság első rendfőnöke 1556. július 31-én halt meg – ahogyan titkára írta, „anélkül, hogy megáldott volna bennünket, anélkül, hogy utódot jelölt volna ki, anélkül, hogy a rendalkotmányt megerősítette volna, egyetlen ünnepélyes gesztus nélkül, amilyenekkel Isten szolgái el szoktak költözni: olyan halállal, mint bárki más”.
Miben rejlik Szent Ignác ereje, amely eléri a ma emberét is? Mi nyűgöz le ma is Ignác lelkéből? P. Sajgó Szabolcs SJ, a dobogókői Manréza igazgatója így vall erről: „Mindenek előtt a hihetetlenül dinamikus és modern emberképe. Hogy ne maradjon parlagon, kiaknázatlanul az életemben véges időm egy perce se, hogy a bennem feszülő álmok, lehetőségek legjobbjai ne legyenek haszon nélkül. Hogy ne érjem be kacatokkal, amikkel oly bőven megkínál a világ, hogy képes legyek a rejtett kincsek és gyönyörűségek kitakarására, befogadására, megosztására. Hogy lássak és értsek, isteni szabadsággal – szabadon a manipulációktól, a rövidlátástól, a hamisságoktól, s hogy ezt a szabadságot minden egyes emberben tiszteljem, akiben pedig nincs meg, azt hozzásegítsem. Hogy ne csak vágyakozzam a mindig többre, de el is érjem, s ehhez kitartóan megtegyem, ami szükséges, használva az alkalmas eszközöket…
Mik ezek az eszközök? Talán a legfontosabb, amit examennek hívunk. Ez a tudatos élet ignáci záloga, hogy célba érjen az önmagát megismerni kívánó görög bölcs, hogy jó úton haladjon naponta, akit meditációiban Buddha inspirál, és megnyíljon a kereső kételkedő, az élete hiányát fölfedező nem hívő ember belső szeme. Az examen alapos magamra tekintés a legszédítőbb titok színe előtt úgy, hogy minden talmi és ál bűvölete lehulljon rólam, hogy a gyógyerők a mélyből felfakadjanak, s hogy fölragyogjanak tündöklő, isteni arcvonásaim. Az examen rányitja belső szemem a dolgainkat igazgató, uraló – látható és nem látható – erőkre, és szabaddá tesz tőlük a Minden Erők Urának barátságával.
Másik fontos eszköz a napi egyórás töltekezés az egész emberiség máshoz nem fogható szellemi közkincsével, a minden emberi tudást megvilágító, helyre tévő és meghaladó bölcsességgel. Annak szavaival, akin nem fog az idő, akit nem köt a tér, aki fogyhatatlan teremtő és újjáteremtő gyöngédség. És ez nem puszta töltekezés Ignác vezetésével, hanem megvilágosodó együttműködés, szunnyadó erőimet megelevenítő, akaratomat a jóra szoktató és formáló csoda, sebeimet gyógyító, depresszióimból fölemelő önátadás a jóságos és hatalmas Misztériumnak.
Befejezésül Loyolai Ignác szavait ajánlom mindannyiunknak, gyakori megfontolásul: Kevesen tudják, mit hozhatna ki belőlük Isten, ha egészen az ő gondviselésére bíznák magukat.”
