Cikkek listázása

Hogy a lelkünk „utolérjen” bennünket

Szerző: Harmath Károly OFM

Nem tudom, valódi történetről van-e szó vagy pedig tanulságos meséről, de többször eszembe jut – különösen az évi szabadságok időszakában – az Afrika-kutató esete. Emberünk gyorsan el akarta végezni munkáját, ezért a bennszülöttek között jókora összeg felajánlásával látott neki hordárok, útvezetők és kisegítő személyzet toborzásához. A felajánlott összeg sokakat vonzott, így nem volt gondja a csapat felállításával, s azon nyomban neki is látott elképzelése megvalósításához. Alig múlt el három nap, amikor a hordárok egyszerűen leültek az őserdei ösvény szélén, megmakacsolták magukat, s egy tapodtat sem akartak tenni. A kutató elcsodálkozott viselkedésükön, rájuk is förmedt, hogy miféle viselkedés ez, amikor ő oly busásan fizet nekik. A bennszülöttek válasza nagyon egyszerű volt: „Olyan gyorsan megyünk, hogy lemaradt a lelkünk. Le kell ülnünk, és be kell várnunk.”

Korunk lélekszakadva rohanó embere szinte kileheli lelkét, csak hogy elérje célkitűzéseit. A munkának mennie kell, a taposómalom nem állhat le, eredményt kell felmutatni, a ranglétrán nem lehet megállni. Úgy véljük, minden belefér az időnkbe, mindent meg tudunk valósítani. Mérjük az időt, hogy mikor térül meg befektetésünk. Mindent befektetünk, csak a lelkünket és a szívünket nem. Ahol pedig lelketlenül csinálják a dolgokat, ott a dolgok nem élnek. A rohanás felszínessé tesz bennünket. Nincs időnk elmélyedni, belemerülni a dolgok lényegébe. Meg nem szűnő fáradtság vesz erőt rajtunk. Panaszkodunk, hogy nem bírjuk „szusszal”. Tablettákhoz, nyugtatókhoz folyamodunk. Depresszió vesz erőt rajtunk. S alig várjuk az évi szabadságot.

Úgy érezzük, szükségünk van a nyugalom szigetére. De a valóságban szabadságunk sem különbözik a mindennapoktól. A munkamánia az évi szabadságra is elkísér bennünket. Mert a szabadságot is tervezzük, izgulunk, készülődünk, igyekszünk mindent előkészíteni, mindent kikalkulálni már előre. Pontosan úgy, mint munkahelyünkön. Mert a szabadságnak is „sikerülnie kell”. Nem tudjuk egyszerűen elengedni magunkat, s élvezni a puszta létezést. Mindig „valami miatt” és „valamiért” idegeskedünk, nyugtalankodunk, izgulunk.

Nyugtalanságunkról és fáradtságunkról Isten is tud. Máté evangéliumában olvasunk arról, hogy egy fárasztó nap után Jézus arra buzdította tanítványait, hogy menjenek el egy magányos helyre, s ott pihenjék ki magukat. Szükségünk van a pihenésre. De nem a „kitervezett” pihenésre, hanem az olyanra, amikor csak azt élvezzük, hogy vagyunk. Ízlelgetjük az élet ízét. Az igazi pihenést az érdek nélküli létezés jelenti. Tulajdonképpen ily módon az egész életünk ünnepé válik. Az ilyen ünneplésben fedezzük fel aztán önmagunkat, és csak ilyen állapotban tudunk igazán tudatára ébredni cselekedeteinknek.

A pihenés, a kikapcsolódás, a szabadság gondolata sok emberben lelkiismeret-furdalást idéz elő. Mert még szabadságra menet is azt kérdezi: „Hát akkor mit is csinálunk ott?” Félünk a pihenéstől, mert ott nem termelünk, mert az igazi pihenésnél nem a teljesítmény a fontos. Félünk azért is, mert a nyugalomban és a csöndben önmagunkkal találkozunk. Félünk szívünk ajtajának a kitárulásától. Valami hasonló történik, mint amikor lecsillapszik a háborgó tenger: a megnyugodott víz lehetővé teszi, hogy nagy mélységekbe lássunk. A hullámokkal való küzdelem mellett döntünk, és nem a csodás mélységek szemlélése mellett. Az aktivitás, tenni akarás a vesszőparipánk. Szerintünk az élet csak akkor szép, ha a mi terveink és elképzeléseink szerint zajlik, ha azok a dolgok valósulnak meg benne, amelyeket mi gondoltunk ki. Pedig az élet ennél sokkal több és sokkal csodálatosabb.

Lehet, hogy az idei évi szabadságnak ez is egyik felfedezése lesz. Akkor majd biztosan elmondhatjuk, nem vesztünk el saját terveinkben, hanem elfogadtuk az életet úgy, ahogy kaptuk.

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>