Cikkek listázása

Egy álom megvalósulása

Irány Amazónia!

Szerző: Lányi Béla SVD

Alig néhány hónapja, hogy Puskár Tamás verbita missziós szerzetes az egyik magyar katolikus hetilapnak így nyilatkozott: „Ha a Marson is élnek majd emberek, akkor oda is szól a -misszió! Amikor ez megvalósul, mi, verbiták minden bizonnyal ott leszünk.” Néhány nappal az újság megjelenése után a 25 éves szerzetes repülőgépre szállt és eljutott oda, ahová elöljárói küldték, ahová ő maga is oly régóta vágyott… Irány Amazónia! Szegénység, iszonyatos hőség, veszedelmes kígyók, kábítószer-kereskedelem… Amikor Tamás 2005. október 15-én a budai Ciszterci Szent Imre-templomban több száz ember előtt átvette a missziós keresztet P. dr. Német László tartományfőnöktől, meglepődtek a jelenlévők. Eperjes Károly színművész találóan fejezte ki mindannyiunk gondolatát: „Milyen jó érzés, hogy mi magyarok még most is tudunk adni misszionáriust az egyháznak, még most is képesek vagyunk segíteni!”

Ott Amazóniában tényleg minden egészen más. Fenyegető, riasztó valóság? Éppen ellenkezőleg: kaland és kihívás – ha az ember eléggé nyitott és érdeklődő! Olyan emberek világa ez, akik szegénységükben és tanulatlanságukban egészen közelről élik meg a természet világát, az Istenre utaltság érzését. Velük találkozott Tamás, róluk ír leveleiben:

„Ebben a hónapban látogatjuk a plébániánkhoz tartozó kisközösségeket, melyek közül a legtávolabbi plébániánk központjától 120 km-re van. A szélesebb »transzamazóniai« útról leágazó kisebb utak mentén helyezkednek el ezek a csoportok. Létszámuk változó: állhatnak 30–40 főből, de akár 400–500-ból is. Minden közösségnek van egy kis fából készült kápolnája, ahol a szentmisét ünneplik. Előterében nagy keresztet láthatunk. Amióta itt vagyok, minden közösségben volt keresztelő, elsőáldozás vagy házasságkötés. Úgyhogy mindig tudunk mit ünnepelni. Persze a mise után megvendégelnek: édes kalácshoz hasonlító süte-ménnyel kínálnak; na és persze kávéval, ami elengedhetetlen itt. Ha dél körül jár azt idő, ebédet is kapunk. Azt hiszem, mindennap ugyanazt eszem. Rizst, babot, kevés makarónit, esetleg salátát – valamilyen hússal. Legtöbbször csirke- vagy marha-, esetleg disznóhússal – de az itt ritkább. Mindez egy tányéron, hiszen nincs leves. Persze a gyümölcs, az rengeteg, sok olyan is, amit még sohasem láttam. Temérdek a mangó, a banán, a narancs – de olyan gyümölcs is akad, melyeknek csak a portugál nevét tudom…

Ha több napra megyünk a közösségekhez, akkor mindig családoknál alszunk. Az emberek kis faházakban laknak, ahol sokszor rengeteg a moszkitó. Múltkor úgy összecsíptek, hogy úgy nézett ki a lábam, mintha bárányhimlős lennék. Úgyhogy négy óra után már ajánlatos hosszúnadrágot és zoknit húzni. Errefelé legtöbbször nincs fürdőszoba a házakban! Mindent a természetben kell elintézni… Fürödni mi magunk is mindig a legközelebbi kis patakhoz vagy folyóhoz megyünk, amiből itt, Amazóniában nagyon sok van a gyakori esők miatt. Az alvás? Függőágyban! Kezdetben nehéz volt egy egész éjszakát átaludni így, hiszen recseg-ropog az ember meggörbült gerince, de most már hozzászoktam. Volt olyan is, hogy éjszaka, amikor eleredt az eső, beázott a ház. Akkor az éjszaka közepén próbáltam úgy elhelyezkedni az ágyamon, hogy ne legyek vizes! A legutóbbi alkalommal pedig arra ébredtem fel hajnali fél háromkor, hogy a „macacók”, azaz a majmok hihetetlenül ordítanak. Nem tudom, hogy mi volt az oka, de igen nagy zajt csaptak.

A teljes cikk >>>

Rovat további cikkei:

Kapcsolódó cikkeink:

Beálltam a kirekesztettek sorába...

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>