Nemzettudatról, Ifjúságról, szerelemről és politikáról a kaposvári főpásztorral
Születésnapi randevú Balás Bélával
Szerző: Lőrincz Sándor
Fotó: Kovács Tibor, Szörényi Jánosné
– Belül valóban nem fogott rajtam a kor, nem érzem a 65 évet. Nem érzékelem az időt; velem minden tegnap történt és ma történik. Ha engedi a betegségem és a munkám, éppúgy ábrándozom, mint kamasz koromban. Tele vagyok tervvel, vággyal. Azt hiszem, a bölcsesség és az érettség nem elbambulást és kiégést jelent. Most is vannak álmaim, reményeim, csak hozzájuk jön a sorrend, a kivitelezhetőség.
– Hány évesen érezte meg az Úr hívó szavát: pap vagy te mindörökké?
– Úgy ért a megvilágosulás, mint álomból az ébredés. 1957 októberében, harmadikos gimnazistaként a forradalom egy éves évfordulóján akkori lelki atyám néhányunkat bevitt a központi szeminárium dísztermébe, ahol Shvoy Lajos székesfehérvári püspök elődjéről, Prohászka Ottokárról beszélt. Szíven talált a kifejezés: krisztusi vérátömlesztés, és megperdült körülöttem a díszterem. Ekkor éreztem a hívást, de nem tudtam, hogy alkalmas vagyok-e rá. Két éven át titkoltam is rendesen, nem beszéltem róla sem odahaza, sem pedig baráti körben…
– Közben pedig vajúdott, szenvedett.
– Attól tartottam, egyszer véget ér ez a bódulat, hiába vett körül vagy huszonöt nagyszerű pap a Regnum Marianum közösségben, a piarista gimnáziumban és a plébánián. Rettegtem a gondolattól: milyen keserves lesz az ébredés. Egészen a szentelés előtti nyárig lebegtettem a döntést, és számtalan csendes, magányos imában ellentétes dolgokat kértem az Úrtól. Adja meg a papság ajándékát – hiszen el sem tudom képzelni másként az életem –, de ezzel együtt azt is kértem: szeressen annyira, hogy tegye lehetetlenné vágyamat, s adjon egyértelmű jelet, ha alkalmatlan vagyok a hívásra. A diakónusszentelés már végleges döntést jelentett; szerencsére visszakaptam a börtönből és a rabkórházból lelki atyámat, dr. Tompa Nándort, s ettől kezdve madarat lehetett volna fogatni velem.
