„Menjetek, tegyétek tanítványommá mind a népeket” (Mt 20,19)
Isten hozott, testvér!
Szerző: Suhajda Lajos SVD
Vannak, akik valóban útnak indulnak, hogy tanítsanak, tanuljanak. Emberséget, szeretetet Jézus tanítása szerint. Ő mondta: „Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket… Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szeretlek benneteket… Arról tudják meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 15,9.12; 13,35).
Szent Pál így fogalmaz: „Jóságos emberségteket ismerje meg mindenki!” (Fil 4,5) Gyakorlati tanácsai közül néhány: „Azokkal, akik örülnek, örüljetek, s a sírókkal sírjatok. Éljetek egyetértésben. Ne legyetek fennhéjázók, hanem alkalmazkodjatok az egyszerű emberekhez” (Róm 12,14–16); „Karoljátok fel egymást, amint Krisztus is felkarolt benneteket Isten dicsőségére” (Róm 15,7); „Viseljétek el egymást szeretettel” (Ef 4,2); „Hordozzátok egymás terhét, így teljesítitek Krisztus törvényét” (Gal 6,2).
Most egy Indiából érkezett levelet közlök. Írója egy osztrák orvostanhallgató, Michael Weiss, aki egy lepraklinikán dolgozott hat hónapig.
A nagyváros nem vonz. Másnap már vonatra szállok és vidékre utazom. A legolcsóbb osztályra váltottam jegyet. „Valóban ezt kéri?” – csodálkozott a pénztáros. – A sahibok (fehér emberek) rendszerint az első osztályon utaznak, mintha valamitől meg akarnának menekülni.”
Miért utaztam Indiába? Miért éppen Chettipattiba, egy kis faluba, a déli rész fővárosának közelébe? Azért jöttem, hogy „értelmes” munkát végezzek egy leprabetegek számára létrehozott klinikán.
„Érthetetlen – mondta egy ismerősöm, amikor tervemről értesült – akkor egy egész évet veszítesz nyugdíjkorodból!”
„Isten hozott, testvér!” – Chettipattyban Kannappan várt rám, a klinika egykori betege. A gyógyult betegek különböző szolgálatokat végeznek a kórházban, amelyet 1960-ban dr. Elisabeth Vomstein alapított. Munkássága kezdetén a környéken 1000 emberre 40 beteg jutott, ma 2,5. Akkor a kórház sárkunyhók tömege volt. Ma a legmodernebb felszerelésű klinikák egyike keleten. Indiai alapítású nővérek tartják fenn és vezetik.
Tamil nyelven nehezen értetem meg magam velük. Beszélgetni nem tudok a betegekkel. De Indiában úgysem szájjal, hanem szemmel beszélnek. A szemekben pedig reményt, életkedvet látok. Újra és újra csodálkozom, alig látok elkeseredett, kétségbeesett beteget. Honnan ez a csendes, megelégedett mosoly? Ez a kérdés foglalkoztat állandóan.
