Látogatóban Kötcsén, a bókavölgyi Opperheim birtokon
Szőlőérlelő lankák arany nedűvel
Szerző: Lőrincz Sándor
Fotó: Kovács Tibor
Nyitott teraszon beszélgetünk az Opperheim házaspárral. Zsuzsa, a feleség most érkezett meg Boglárról. Szintén pedagógus. Biológiát és testnevelést tanít. A „második és harmadik műszakban” pedig tartalékenergiáit mozgósítva szervezi, koordinálja a borkóstolókat. Ha kell, pogácsát süt s borkorcsolyát kínál, vagy a vendégekkel egyeztet az interneten. Ha már újra üres a ház, akkor pedig irány az iroda vagy a mosogató, ahol talpas poharak tucatjai várják, hogy visszakapják csillogásukat. A vendéglátás testhezálló feladat számára, bár a bejelentkezés nélkül érkezőket nehezen tolerálja. Így is jó előre foglaltak már a hétvégék. Szeretné, ha több idő maradna egymásra, ám tudja: párjának a szőlészet-borászat a szenvedélye, és ő megpróbálja mindenben segíteni férjurát.
Miközben faggatom a háziakat, tekintetem a tartópilléren lévő, kukoricaszárból készült apró korpuszra téved. Molnár Tibor barátjuktól való, és nem díszként függ az oszlopon. Üzen az idegennek: a házat hívő emberek lakják, akiknek menedék a hit, zsinórmértékük a Szentírás. A feleség katolikus, a férj evangélikus, ám ebből soha nem volt gond. Jóska presbiter, és ha teheti, feleségét elkíséri a katolikus templomba, de Zsuzsa is kíváncsi az evangélikusok igehirdetésére.
– Az ember általában akkor fordul az Úr felé, ha nagy bajban van – mondja a házigazda. – Gyerekként én mindig először kértem, s csak azután mondtam köszönetet. Felnőttként viszont megfordult a sorrend: először hálát adok, s azután kérek segítséget. Az Úr mindig kegyes volt hozzám, mert megmutatta a helyes utat. Sokszor még kérlelés nélkül is…
– Az esztergomi bazilika plébániahivatalának szomszédságában nőttem fel – meséli Zsuzsa. – Édesanyám a bazilika kincstárában volt teremőr, onnan is ment nyugdíjba. A hetvenes években én is tagja lettem a Fekete Áhítat énekegyüttesnek, amely néger spirituálékat énekelt. Most készülök a találkozónkra.
Aztán ráterelődik a szó a szőlőre, a borra, amelyről már a Bibliában is olvashatunk. Somogyország címerében pedig ugyancsak található szőlővessző. Opperheim József az életét tette fel a szőlészetre. Folyamatosan telepítette be a bókavölgyi domboldalt, majd egy nyertes pályázatnak köszönhetően kisüzemet hozott létre. Óriás fémtartályokban és hagyományos fahordókban egyaránt tárol bort, s ma már eljutott odáig, hogy a szőlőműveléstől kiindulva az értékesítésig mindent egy kézben tud tartani.
Nehéz, olykor átláthatatlan, buktatókkal teli feladat ez, hiszen küzdenie kell a piacokért, miközben folyamatos harcát vívja a globalizációval. Azt mondja: igaz bort termel, és senkinek a kedvéért sem hajlandó meghajolni. Szeretne mindig egyenes gerinccel és tiszta lelkiismerettel tükör elé állni.
Borai közül sokkal szerzett már díjat, ám azt vallja: nem versenybort kell készíteni, hanem a borokat kell versenyeztetni. Ezért aztán mindegyik forgalomba kerülő borát versenyezteti.
Arról is kérdeztem, milyen hatással volt a helybeliekre. Azt mondta, a szőlőtermesztés szerinte jótékonyan hatott a településképre, mivel szőlőültetvényei láttán mások is kedvet kaptak a telepítéshez, és így csökkent a korábban elhanyagolt területek száma. A helybelieknek és a környékbelieknek pedig munkát kínál, hiszen az egyes munkafázisoknál elkerülhetetlen a napszámoskéz.
A kötcsei borásznak az Irsai Olivér, ez a könnyű, zamatos fehérbor a kedvence, de a chardonnay-t is szereti. S hogy mivel koccintanak jelesebb ünnepeken? Másoktól kapott borokkal.
Szó esik peronoszpóráról, szárazságról és esős időről, meg arról is, hogy most – a hosszú ősznek köszönhetően – szép termés ígérkezik. A szőlő ellenségeit firtatva egy régi történet is elhangzik:
– Nagyapáink is kérdezgették a gyerekeket, tudják-e, mik a szőlő legnagyobb ellenségei. Azok azonban szótlanok maradtak. Ezért az öregek feleltek meg: a peronoszpóra, a lisztharmat meg a pesti rokonaink.
Fotóskollégámmal mi is nagyot derülünk az anekdotán; jóllehet tudjuk, már Platón is megmondta: ahol a szőlő terem, ott van az ég mosolya, ott van az emberek mosolya.
No meg a palackba zárt napsugárban, az illatos nedűben, ami vékony falú, kecses talpas pohárban itt áll előttünk az asztalon és szinte kínálja magát.
Kézbe vesszük a poharat, nézegetjük, szagolgatjuk, ízlelgetjük a bort. Erre külön felhívta figyelmünket a családfő, mert az az ars poeticája: mikor a bort ízleled, tedd nyugodtan s türelemmel. Tartozol ezzel a sok fáradtságért, ami ezt a pillanatot megelőzte. A jó bort szeretik az emberek, de vágyják a beszélgetést is. A másfél órás borkóstolók olykor 3–4 órára is elnyúlnak Opperheiméknél, akik abban bíznak, hogy majd valamelyik unokájukat sikerül „megfertőzniük” a borászattal.
Nem csoda ez, hiszen valami különös erő és lelkesedés árad a háziakból. Vérükké vált a szőlészet-borászat, és örülnek, hogy az ő verejtékük, harcuk és imájuk is benne van abban, hogy a magyar bor fokozatosan visszanyerte régi rangját. Arra emeljük poharunkat, hogy ez tartósan így marad, és a Bókavölgy nedűjével is egyre többen koccintanak majd. Betartva a kötcsei borász tanácsát, lassan, ráérősen kortyoljuk a chardonnay-t, és belefeledkezünk a szellő táncoltatta gyertyalángba, amely megcsillan a bor aranyán. S hogy mi van a cseppekben? Erre már Fekete István megadta a választ:
„Bennük van a virágzás mámora, a fürtök vajúdása, a nyár lángolása, nappalok és éjszakák, csend és mennydörgés, méhzsongás és emberi szó, nevetés és káromkodás, csillagos ég és sáros föld; bennük van a közelség és a távolság, a köd és az aszály; cukor van bennük és keserűség, ecet és vágy, csók és nyitott bicska, kéj és gyötrődés, láz és világosság – minden, minden bennük van, melyet a pillanatok loptak beléjük a végtelenségből, órák a nappalokból és virrasztás az éjszakából: bennük van az egész világ.”
