Belső gyógyulás és igazi szeretetválaszok
A megbocsátás az emberi élet szegletköve
Szerző: Lőrincz Sándor
Fotó: Vida József
– A gyógyulás útja nehéz, komoly elköteleződést igényel – vallja Zsuzsa férje, Tóth Balázs, aki zenei szolgálatot vállalt a heti tanításokon. – Nem menthetjük fel magunkat azzal, hogy „nehéz gyerekkorom volt, azért vagyok ilyen”. Sok esetben tényleg nem tehetünk róla, de Jézus azért jött el, hogy életünk legyen és bőségben legyen. Nem hunyhatunk szemet gyógyító akarata felett. A be nem gyógyult sebet feltárjuk, kitisztítjuk. Ez nem jelent mást, mint hogy Jézus segítségével kiengesztelődünk mindazokkal, akik egykor fájdalmat okoztak. Szívből megbocsátunk nekik, és kérjük Jézust, lépjen be az adott szituációba, és szeretetével pótolja a szeretetlenséget. Így a seb beheged, s ezáltal megszűnik az életünkre gyakorolt negatív hatása is.
Sebzettségünk annyira megkötözhet bennünket, hogy mindezeket a lépéseket egyedül képtelenek vagyunk megtenni. Ilyenkor segít egy szerető, imádkozó, közbenjáró közösség. Amikor túl fájdalmas szembesülni önmagunkkal, vagy amikor nem tudjuk fogni a Szentlélek „adását”, akkor a testvérek segíthetnek rajtunk.
Jobbágy Zsuzsanna elmondta: a csoportvezetők a szeminárium előtt részt vettek Katona István atya felkészítő kurzusán. Ők sem „supermanek”, hasonlóan sebzettek, mint a résztvevők, csak már a gyógyulás útjára léptek, és tanúságot tudnak tenni Jézus gyógyító szeretetéről. Ahogy az alkoholizmus rabságából kiszabadult ember tud a leginkább segíteni az alkoholistán vagy a depressziót belülről ismerő, gyógyult ember a depresszióson, úgy sokszor a hasonló sebekből gyógyult csoportvezető tud őszintén, együttérzőn imádkozni sérült társáért. A szeminárium nem egy „pirula”, amit, ha beveszünk, minden bajunk-bánatunk elmúlik. A gyógyulás egy – sokszor élethosszig tartó – folyamat, mely szoros együttműködést igényel Isten gyógyító szeretetével. Rajtunk múlik, mennyire merünk megnyílni Isten és embertársaink előtt, és mennyire kötelezzük el magunkat a napi személyes istenkapcsolatra.
Megtudtuk, hogy a szervezők külön kérték a résztvevőket, hogy a lelkigyakorlat ideje alatt tudatosan csökkentsék a külső hatásokat (a televíziózást, rádiózást, internetezést). Helyette a befelé figyelő, csöndes, imádságos lelkületre hívták fel a figyelmet, valamint a szentségek gyógyító erejére.
A szeminárium misével zárult, amelyen tanúságtételek is elhangzottak, és a csoportvezetők szentelt olajjal kenték meg a résztvevők homlokát.
„Lekerült rólam egy »kancsal« szemüveg”
Ozsváth Györgyné a közbenjáró imák alkalmával mindvégig érezte Isten szeretetét és irgalmát. Mintha ő lett volna a béna, akit a testvérek bevittek a gyógyító vízbe. Felszínre törtek élete fájó pontjai is. Mivel együtt éltek egy erős egyéniségű nagymamával, szülei mint „gyerekek” maradtak a házban.
– Már az anyaméhben sérültem – jegyezte meg Ozsváthné. – Anyukám sokat sírt amiatt, hogy édesanyja szemére vetette, minek megint egy újabb gyerek. Hatan vagyunk testvérek, én harmadikként születtem. Az egyik fiútestvérem is sokat gyötrődött. 28 éves korában öngyilkos lett. Ugyan diákként, majd anyaként is éreztem Isten kegyelmét és gondviselését, ám világfájdalmas hangulataimban, bizalmatlanságaimban, elhagyatottságomban és elégedetlenségemben, túlérzékenységemben gondolati bűneim letepertek, mint a forgószél. A gyógyító szemináriumon sokat gyógyultam, s nem véletlenül vettem fel a betegek kenetét, vagy ahogy Varga Laci atya nevezi: az élni akarás szentségét. Az egyik reggel úgy ébredtem fel, hogy csontomig átjárt a gondolat: Isten gyönyörködik bennem, bennünk. Dicsőség az Úrnak, hogy lekerült rólam egy „kancsal” szemüveg!
