Hét évtizedről mesél Rónay László
Az apróságokban rejtőző nagyság
Szerző: Bodnár Zita
Fotó: Bodnár Zita
– Nem vagyok író, az az Apám volt. Manapság az irodalomtörténészeket irodalomtudósnak hívják, én pedig nem vagyok tudós, hanem egyszerűen az irodalomtörténettel, és azon belüli is azokkal az írókkal foglalkozom, akiket szeretek, olvasok, újraolvasok. Tanárnak tartom magam, és hozzá kell tennem, hogy nagypapának, ami sokkal fontosabb.
– Mennyire befolyásolta irodalmi pályáját Édesapja, Rónay György személye?
– Naponta visszaidézem őt, néha mintha mellém ülne. Egész biztos, mindent neki köszönhetek, amit elértem a pályán, mert ő volt az, aki az olvasmányaimat irányította, aki az első írásaimat átnézte, és a-tól z-ig kijavította. Mikor már lassan elkezdtem írogatni, mindig felhívta a figyelmemet, hol lehetne egyszerűbben, pontosabban vagy szebben megoldani, s eljött az idő, amikor már nem szólt bele. Tőle tanultam meg írni, és ami a legfontosabb, tőle tanultam meg tisztességesnek lenni. Életemben óriási szerencse volt, hogy könyvek és írók között nőttem fel. Keresztapám Thurzó Gábor író volt, és ennek a nemzedéknek, melyhez Apám, Thurzó, Sőtér István, Jékely Zoltán, Vass István, Zelk Zoltán tartoztak, én mindenkinek a Lacikája voltam, ők pedig a bácsik, akiket később elkezdtem olvasni, és rájöttem, milyen komoly írók.
– Gyakran hangsúlyozza, hogy az életben a legfontosabb a szeretet és a tisztesség. Hogyan sikerült tisztességesnek maradnia az elmúlt rendszerben?
– Úgy gondolom, mindenek előtt a Jóisten segítségével és támogatásával. Szerencsémre nem voltam szem előtt, Bicskén kezdtem tanítani az általános iskolában. Sosem izgatott, hogy cigánygyerekek ülnek előttem, vagy sem. Nagyon jóban voltunk, sőt az egyik diákom annak idején, amikor elváltunk, azt mondta, milyen kár, hogy maga elmegy, akár vajda is lehetne itt. Ennél nagyobb dicsőséget nem lehet szerezni. Mindenki tudta, ki vagyok, de senkit nem érdekelt. A járási párttitkár megkért, hogy tanítsam latinra, ez pedig óriási védelmet nyújtott. Hiába jelentettek fel, én voltam az ő latintanára. Minthogyha a Szentlélek működött volna közre, az égvilágon semmi bajom nem esett. Évtizedekig írtam Csiki Géza néven zenei jegyzeteket a Vigíliába, mindenki tudta, kit fed a név, de ez sem érdekelte az embereket.
– Később, 1970-ben Budapestre került.
