A remény jászolánál

Dr. Korzenszky Richárd tihanyi perjel Várakozni című írásában sorjáznak a kérdések: Érzékenyek vagyunk-e a jelekre? Észrevesszük-e, hogy hol van szükség éppen miránk? Hajlamosak vagyunk arra, hogy visszavonuljunk saját várunkba, ahol berendezzük a magunk szűk világát, és nem veszünk tudomást arról, hogy ez a világ, amelyben élünk, sóvárogva várja Isten gyermekeinek a megnyilvánulásait.

Tennivaló bőven akad. De csak kellő bölcsességgel, éleslátással, józansággal, másokat nem megsértve kell odaszegődni a jó ügy mellé. Mert a „jót tenni jó” öröme felülírhatatlan.

Egyes politikai pártok kiteljesedése, mások elsorvadása mellett fokozatosan sodródott bele országunk abba a mély gazdasági és erkölcsi válságba, ahonnan a magunk erejéből aligha kerülhetünk ki. Erénnyé nemesedett a bűn, egyesek a másság felvállalásával szavazatok ezreire számítanak, mások azt hangoztatják, Szent István ökölbe szorított jobbja nem több véres húscafatnál. A nép Győzikén él, de azt nem tudja, hogy Csoóri Sándor nevét hogyan kell helyesen leírni. S ha ezt nem tudja, akkor vajon tisztában van-e azzal, hogy mi fogant meg a Márciusi Chartában?

Sokan a mesterségesen kettészakított ország miatt ágálnak. No de meg tudják-e mondani: ki s miért szakította ketté ezt az országot? S mivel?

Európa kulturális fővárosát építjük, miközben sorra zárnak be kulturális, művészeti intézmények. S miközben José Carrerast díszdoktorrá avatják, nemzetközi hírű professzorokat bocsátanak el az egyetemről. Nyer a pályázat, erről a tárca kiküldi az értesítést is, de egy év múlva sincs belőle pénz. Nem értik sokan a tüntetéseket. Rosszallják a kritikát. (Olykor még azok is, akik tudják, hogy értük s nem ellenük szól.) Pedig az egykori karádi néptanító, Gárdonyi igaza vitathatatlan: „A magyar nemzet hasonlít a puskaporhoz, amely a szabadban csak elpöffen, de ha követ nyomnak rá, mentül nagyobb a nyomás, annál dörgőbb, villámlóbb erővel tör ki alóla.”

Nem véletlenül fogalmaz Pilinszkyvel Kellermayer Miklós professzor: „Roppant hálóban hányódunk”, de hozzáteszi azt is, hogy Magyarország most az intenzív osztályon van, s arra vár, hogy megerősödjön. Csókay András agysebész úgy véli: fel kell állni a háztetőkre és hirdetni az örömhírt, de a magyar emberek jelentős része ragaszkodik fogva tartóihoz: az ateizmushoz és a médiához.

Kellenek tehát a hiteles tanúságtevők; kisebb és nagyobb közösségekbe, művelődési házakba, templomokba. És a közterekre is. Mint ahogy a közelmúltban rendezett Városmisszión is történt. Örülök, hogy nagyobbik fiam egy héten át szolgált az Őrs vezér téren…

Érzékelhető, hogy „percemberkék dáridója” közepette egyre nagyobb sötétség vesz körül bennünket, és az a legnagyobb baj, hogy sokan azt képzelik magukról: így is látnak. Éppen ezért érzem úgy, hogy kellenek a gyertyák, az apró mécsek, az útjelzők, a felkiáltójelek. Talán tisztul némiképp a kép, kienged a gőz, kisebb lesz a mellény, halkabb a hang. Talán hat a példa, jön némi józanság, hiszen nagy a tét: a holnap. Közös holnapunk. A remény jászola.

Richárd atya azt tanácsolja: „Az adventi hajnalok várakozásában nem szabad, hogy elfelejtsük: nem csak mi várjuk a fényt. Minden ember várja, s mi, keresztények, Krisztus-hordozók, a fény hordozói kell, hogy legyünk minden megnyilvánulásunkban.”

Szívleljük meg a tanácsot!