Korzenszky Richárd bencés szerzetes, a Tihanyi Apátság perjele
„Békességet teremtenék…”
Szerző: Körössy László
– Ha békesség van körülöttem. Ha a rám bízott feladatokat el tudom végezni. Ha látom, hogy az emberek a környezetemben felszabadultan tudnak élni, felszabadultan tudnak örülni. Igazi öröm, ha látom, hogy valamiféle rendezettség van alakulóban az emberek között. A béke és a rend szorosan összetartozik.
– Ön szerint mi az igazi irgalmasság lényege?
– Semmiképpen sem a könyörületesség. A „könyörület”-ben valami lealacsonyodást, leereszkedést érzek. Szolidaritásnak mondanám az igazi irgalmasságot. Közösségvállalás mindenkivel, aki rászorul, aki úgy érzi, hogy szüksége van rám. Persze ez rettenetesen nehéz. Benne van az igazi irgalmasságban az állandó jelenlét, készenlét, rendelkezésre állás. Szent Benedek Regulájában szó van arról, hogy minden érkező vendéget úgy fogadjanak, mint magát Krisztust. Aki azt mondja majd az ítéletkor: „Éhes voltam és adtatok ennem, szomjas voltam és adtatok innom.” És: „Amit egynek a legkisebbek közül tettetek, azt nekem tettétek.” Valahogy így értelmezem az irgalmasságot. Az irgalmasság azonos kell, hogy legyen az igazi testvériséggel. De hányszor kudarcot vall az ember!
– Ha önmagát jellemezné, mely tulajdonságait tartaná a legfontosabbnak?
– Úgy érzem, tudok határozott lenni, következetes, céltudatos. Összefügg ezzel, hogy képes vagyok világosan megfogalmazni feladatokat és megtalálom hozzá az eszközöket is. A következetességgel együtt jár, hogy utálom a kétszínűséget, szeretem az őszinteséget. Zavar, ha lényegtelen dolgokkal töltik az időt, amikor világosan lehet látni, mi a teendő. Általában gyorsan tudok helyzeteket felismerni, egyszerre több dologgal is képes vagyok foglalkozni.
Korzenszky Richárd perjel
– Mit tart a legnagyobb hibájának?
– Azt, ami összefügg valamiképpen a jó tulajdonságaimmal is: a gyorsasággal nem ritkán együtt jár a hirtelen felindulás, a düh. Nem mondanám ezt haragnak, inkább méregnek. De amilyen gyorsan felháborodom, olyan gyorsan ki is békülök és megbocsátok. Sokáig tud bántani, ha valakit megbántottam. Nem vagyok mindig eléggé körültekintő. Nem figyelek arra, hogy ami számomra jelentéktelen, az esetleg a másik ember számára nagyon is fontos lehet.
– Melyik az az erény, amelynek jelenlétét a legszükségesebbnek tartja mai társadalmunkban?
– A baj ott kezdődik, hogy ha erényről kezdek beszélni, a többségnek fogalma sincs arról, mi az. De vissza a kérdésre: nagyon nagy szükség volna a különbözőségek tudomásul vételére, az egymás elfogadására, a nyitottságra –, igen nagy szükség volna arra, hogy próbáljuk megérteni egymást. Mert nem hiszem, hogy van ember, aki nem a jót akarja. Csak éppen nem tudja világosan, hogy mi a jó. Ezért kellene jobban odafigyelnünk egymásra.
– Mi az, amit a leginkább nagyra becsül a nőkben?
– A nők figyelmesek tudnak lenni. Jobban oda tudnak figyelni a másik emberre, mint a férfiak. Iskolaigazgatóként tapasztaltam, hogy az iskolánkban, Pannonhalmán megjelenő tanárnők hamarabb észrevették, ha valamelyik gyereknek testi-lelki gondja volt. A nők érzékenyebbek, természetüknél fogva befogadók, felkarolók. Ne akarjanak férfivá válni: merjék vállalni az anyaságot minden gyötrelmével és szépségével!
Olyan lesz a társadalom, ahogyan megbecsüli a nőket. De az is igaz, hogy a gyermekeket elsősorban az anyák nevelik, akiknek szükségük van a férjük adta biztonságra. Olyan lesz a társadalom, amilyen gyermekeket nevelnek az anyák.
– Mi a legnagyobb kincs az Ön életében?
– Hogy hatvanhat éves koromig voltak szüleim. Hogy olyan családban nőhettem fel, amelyikben természetes volt a békesség. Igazi kincs volt, hogy közvetlenül megtapasztalhattam szüleim körében a hit valóságát. Nem hiszem, hogy van az ember életében olyan emberi kincs, ami ennél nagyobb biztonságot jelentene bármilyen hivatás vállalásához. Szüleim sosem beszéltek rá, hogy pap vagy szerzetes legyek, de le se beszéltek róla. Velem voltak mindig, még ha fizikai távolságban is éltek.
– Mi az, amit másképpen tenne, ha még egyszer elkezdhetné az életét?
