„Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket” (Lk 2,12)
Csalavér naplója
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Léphaft Pál
Kedves kis barátom! Most biztosan csodálkozol, hogy én, egy ilyen szürke, közönséges kis csacsi naplót írok, de ha tudnád, milyen különleges dolgok történtek velem a napokban, akkor biztosan megértenéd, hogy úgy érzem, el kell mondanom mindenkinek, amit láttam és hallottam.
Az egész egy csöndes, csillagfényes éjszakán kezdődött. Nálunk, Betlehem határában minden éjszaka egyforma: unalmas, hosszú és hűvös. Aznap éjjel azonban váratlan látogatók vertek fel minket legmélyebb álmunkból. Kétlábúak voltak, de azokhoz az emberekhez, akiket eddig megismertünk, korántsem hasonlítottak. Nem ordítottak folyton, s a szemükből áradó szeretettől mindjárt melegebbnek tűnt a hűvös istálló. Ahogy a beszédükből kivettem, a férfit Józsefnek hívták, a nőt Máriának. Milyen gyönyörű szeme volt és olyan illatos, puha simogatása! Ahogyan levette a köpenyét, mindjárt beleszerettem, mert neki is olyan nagy pocakja volt, mint nekem. Szegény, biztosan ő is sokat szenved a torkossága miatt, hiszen engem is azért ver legtöbbször a gazdám, mert azt mondja, eleszem a társaim elől az ételt. De mit csináljak, ha olyan finom és én olyan éhes vagyok! Ahogy ezen gondolkodtam, egyszerre vékony, sivító hang verte fel a csendet:
– Oááá! – körülnéztem, és akkor lepődtem csak meg igazán. Egy kisember volt. Rózsaszín, illatos és roppant hangos. Vajon hogy kerülhetett ide? Szegénynek nincsen semmilyen bundája. Biztosan fázik!
– Miért nem csinál már valaki valamit?! – ordítottam, de ekkor láttam, hogy Mária már törölgeti, bebugyolálja és magához szorítja a kis csomagot.
– Kicsi fiam! Kis Jézusom! – suttogta lágyan. Ekkor döbbentem rá, hogy a kis jövevény Mária gyermeke. De még fel sem ocsúdhattam a csodálkozásból, mikor különös fény ragyogta be a szénaszagú félhomályt. Gyönyörű énekszó csendült:
– Dicsőség a magasságban Istennek… – sok, sok fényes és szeretettől izzó, fehér ruhás angyal jelent meg körülöttünk. Legalábbis azt gondolom, hogy azok lehettek, mert dédapám gyakran mesélt egyik őséről, aki az öreg Bileám szolgálatában egyszer személyesen is találkozott egy angyallal. De ezek most csöppet sem voltak ijesztőek, sőt, inkább úgy csináltak, mint a szolgák, akik hatalmas királyuk előtt hódolnak.
Aztán mindenféle pásztorok érkeztek, és ők is térdre borultak előttünk. De vajon miért? Kinek szólhat ez a nagy tisztelet? Tekergettem a nyakamat, ám hi-áááá-ba, csak Józsefet, Máriát és a kisbabát láttam.
Aztán egyszer csak mély, férfihangot hallottunk az istálló elől:
