Cikkek listázása

„A hit, mely az égbe néz és a földön jár” (Prohászka Ottokár)

„Teljesen átrajzolta az életemet ez az alakítás”

Szerző: Katona Marianna

Fotó: Harmath Károly OFM

November 15-én a délvidéki tájakat is belepte a korán jövő, fehér hótakaró. Bevallom, kissé izgatottan utaztam lányaimmal Szabadka felé, s erre nemcsak a megnehezült közlekedési körülmények adtak okot, hanem a várakozás is, amely egy különleges bemutatóval kapcsolatban élt bennem. A Keresztény Értelmiségi Kör és a Poverello Alapítvány szokatlan előadást szervezett a szabadkai ferencesek belvárosi templomában: Kolti Helga veszprémi színművésznő Az élet kenyere című monodrámájának bemutatóját.

Indulás előtt igyekeztem minél többet megtudni a művésznőről és a darabról a már megjelent kritikák tükrében. A „vígságos szomorújáték”, ahogyan az eredeti darab szerzője, Illyés Kinga marosvásárhelyi író elnevezte, és annak Kolti Helga általi feldolgozása igencsak megosztotta a kritikusok táborát. „Mi hiányzik ahhoz, hogy lássam is azt, amit nézek?” – olvastam az egyik helyen. Másutt úgy beszéltek róla, melynek percei szinte kivétel nélkül „a szeretet tetteiről énekszóval, fohásszal, »szép asszonyi szóval«, anyai, keresztény testvéri melegséggel számot adók”. Vajon kinek van igaza?

Szent Erzsébet előtt

Mire kis késéssel a templomba értünk, az már zsúfolásig megtelt (ami már önmagában is szokatlan – sajnos – egy hétköznapi napon). A hajó középső harmadában kaptunk helyet, és mintha csak minket vártak volna, elsötétült a templom. Az alkalmi „színpad” reflektorai azonban megvilágították az oltár előtti teret, a kellékeket tartó ágas fát, a maga egyszerűségében is nemes haranglábat, a fatuskókat s a térdeplőt. Ahogyan felharsant a pergődob, szinte észrevétlenül elevenedett meg egy történet a szemünk előtt. Egy fiatal lány története, Árpád-házi Erzsébeté, aki ugyanúgy nevetett és sírt, érzett és szenvedett, mint mi, valami mégis különlegessé tette. Ez a valami először homályos sejtésként kezdett megfogalmazódni bennünk, nézőkben a valós és képzelt párbeszédeket hallgatva, melyeket a triangulum fényesen csengő hangja keretezett, időt hagyva az érzés ízlelgetésére. Majd teljesen természetesnek tűnt, ahogy a karakterváltást a mozgással is érzékeltette a művész, s mikor körüljárta az ágas fát, mögüle már mint krónikás lépett elő, továbbmesélve az eseményeket.

A másfél órás darab alatt valahogy úgy éreztem, ott és akkor Erzsébet megtalálta az utat szíveinkhez. Az előttem és mögöttem lévő padsorokban ülő tizenévesek is csöndes figyelemmel kísérték a darabot annak ellenére, hogy a rossz akusztika miatt néhány mondatot nem lehetett tisztán érteni. A monodráma végén, a vastaps után egy idős asszony találóan fogalmazta meg: „Ha nem is hallottam mindent tisztán, de amit nekem kellett, azt meghallottam.” Igen. Én is pont ezzel az érzéssel mentem oda előadás után a művésznőhöz megköszönni, hogy a darab kulcsmondataival új megvilágításba helyezett néhány fájó és nehezen feldolgozható pontot az életemben.

– Talán elcsépelt a kérdés, de mégis, miért pont Szent Erzsébetet választotta darabja főszereplőjének? – kérdeztem tőle ezután.

A teljes cikk >>>

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>