„A hit, mely az égbe néz és a földön jár” (Prohászka Ottokár)
„Teljesen átrajzolta az életemet ez az alakítás”
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Harmath Károly OFM
Indulás előtt igyekeztem minél többet megtudni a művésznőről és a darabról a már megjelent kritikák tükrében. A „vígságos szomorújáték”, ahogyan az eredeti darab szerzője, Illyés Kinga marosvásárhelyi író elnevezte, és annak Kolti Helga általi feldolgozása igencsak megosztotta a kritikusok táborát. „Mi hiányzik ahhoz, hogy lássam is azt, amit nézek?” – olvastam az egyik helyen. Másutt úgy beszéltek róla, melynek percei szinte kivétel nélkül „a szeretet tetteiről énekszóval, fohásszal, »szép asszonyi szóval«, anyai, keresztény testvéri melegséggel számot adók”. Vajon kinek van igaza?
Mire kis késéssel a templomba értünk, az már zsúfolásig megtelt (ami már önmagában is szokatlan – sajnos – egy hétköznapi napon). A hajó középső harmadában kaptunk helyet, és mintha csak minket vártak volna, elsötétült a templom. Az alkalmi „színpad” reflektorai azonban megvilágították az oltár előtti teret, a kellékeket tartó ágas fát, a maga egyszerűségében is nemes haranglábat, a fatuskókat s a térdeplőt. Ahogyan felharsant a pergődob, szinte észrevétlenül elevenedett meg egy történet a szemünk előtt. Egy fiatal lány története, Árpád-házi Erzsébeté, aki ugyanúgy nevetett és sírt, érzett és szenvedett, mint mi, valami mégis különlegessé tette. Ez a valami először homályos sejtésként kezdett megfogalmazódni bennünk, nézőkben a valós és képzelt párbeszédeket hallgatva, melyeket a triangulum fényesen csengő hangja keretezett, időt hagyva az érzés ízlelgetésére. Majd teljesen természetesnek tűnt, ahogy a karakterváltást a mozgással is érzékeltette a művész, s mikor körüljárta az ágas fát, mögüle már mint krónikás lépett elő, továbbmesélve az eseményeket.
A másfél órás darab alatt valahogy úgy éreztem, ott és akkor Erzsébet megtalálta az utat szíveinkhez. Az előttem és mögöttem lévő padsorokban ülő tizenévesek is csöndes figyelemmel kísérték a darabot annak ellenére, hogy a rossz akusztika miatt néhány mondatot nem lehetett tisztán érteni. A monodráma végén, a vastaps után egy idős asszony találóan fogalmazta meg: „Ha nem is hallottam mindent tisztán, de amit nekem kellett, azt meghallottam.” Igen. Én is pont ezzel az érzéssel mentem oda előadás után a művésznőhöz megköszönni, hogy a darab kulcsmondataival új megvilágításba helyezett néhány fájó és nehezen feldolgozható pontot az életemben.
– Talán elcsépelt a kérdés, de mégis, miért pont Szent Erzsébetet választotta darabja főszereplőjének? – kérdeztem tőle ezután.
– Egyrészt kézenfekvőnek tűnik a választás, hiszen az idén ünnepeljük Szent Erzsébet születésének 800. évfordulóját, másrészt talán mert az Árpád-házi szentek közül ő az, akit külföldön sokkal jobban ismernek és tisztelnek, mint mi magyarok. Valószínűleg azért, mert már négyéves korától Türingiában élt, és ott is halt meg. Annyira hiteles és mai érvényű az ő példája, annyira emberi, hogy arra gondoltam, az ő személyét népszerűsíteni kell. Az ő életét minél több emberrel meg kell ismertetni, hogy támaszt nyújtson az útkeresőknek, a kétségbeesett embereknek, azoknak, akik esetleg egyedül maradtak, különösen az ünnepek környékén, vagy akiknek nagy elhatározásokat kell meghozniuk életükben, és ez fájdalmas lemondásokkal jár. Számomra pedig, úgy érzem, különleges kegyelmi állapot, hogy ilyen nagy témához hozzányúlhattam.
– A darab kulcsmondatai az Ön életében is fontos helyen állnak?
– Teljesen átrajzolta az életemet ez az alakítás és Erzsébet lelkülete, szellemisége. Akár a már meglévő helyzetekre, akár a jelen idejű problémákra gondolok, teljes mértékben irányadó számomra. Főleg az év eleje óta, mióta ez az előadás elkészült, éreztem segítségét, hogy különösen is a cselekvő szeretet jegyében teljen számomra ez az év. Nagyon hálás és boldog vagyok ettől. Mindenkinek üzenem, hogy csak így érdemes élni.
– A darabban többféle hangszer is megjelenik. Miért?
– Nagy kihívás volt, hogy hangszereket használjak, mert egyébként nem vagyok hangszeres zenész, de a darab kedvéért megtanultam dobolni. A különböző ütősök használatát én magam találtam ki. Ezek elsősorban effektek, amelyek aláhúzzák egy-egy jelentősebb mondatnak az értelmét, vagy pedig pici szünetet hagynak a közönségnek, hogy a látottakat, hallottakat szintetizálhassák, illetve a lelkükbe tudják inni. Hiszen ez egy nagyon nehéz és hosszú anyag. Elhangzik tizenhárom dal is, és ezek kíséretében is szerepük van, megtörik az egysíkúságot, változatosabbá teszik őket.
– Az előadás során a nézők Önt sokszor nem is látták, de az oltárkép felé vetülő árnyékát annál jobban, ami mintegy árnyjátékként közvetítette mozdulatait, erősítve ezzel a darab szakrális hatását.
– Ez a darab színpadi műnek készült, így fontos a szerepe a világítástechnikának is, mivel egy embernek kell a közönség figyelmét másfél órán keresztül lekötnie. A fénytechnika dinamikát ad az előadásnak, többlettartalommal tölti meg az egyes jeleneteket, ugyanakkor mindig csak mint segéderő van jelen.
Míg elköszöntem Kolti Helga művésznőtől, a templom lassan kiürült, a kellékeket már eltették, a padsorok is megüresedtek, de talán a benne ülő fiatalok és idősek valamit magukkal vittek az élet kenyeréből, amely ha csak néhány morzsányira is, de csillapítja korunk éhségét a jóra és szépre. Az éhséget, mely annyira égető, hogy néha már észre sem vesszük a kereskedelmi tévék és rádiók ránk szórt üreslelkűségétől, ahol csak a hírnév, a „sztárság” számít, nem a belső értékek, s ezt a lehető leghangosabb és leglátványosabb formába csomagolva, konyhakészen „szállítják”. Nem is csoda, ha az ezzel „táplálkozó” jóhiszemű néző számára a darabban felcsendülő tiszta hang szokatlan, sőt unalmas. Hiszen „kinek szívében szépen szól az ének, az hallja a másik énekét is szépnek”. Ez pedig nem függ az életkortól, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy legkisebb lányom, az ötéves Boglárka aznap este elalvás előtt odabújt hozzám, és ezt súgta: „Anyu, ugye máskor is elmegyünk megnézni azt a templomi színházat? Annyira tetszett!”
