„…aki bőven vet, bőven arat…” (2 Kor 9,6b)
A jelmez
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Léphaft Pál
– Az idei jelmezbál lesz a legjobb! – csacsogta szarka Zizi vidáman, miközben a tisztást szegélyező fák csupasz ágaira akasztgatta a színes lampionokat. – Nekem már meg is van a jelmezem! Igazi pávatollakból csináltam! Anyukám szerint biztos én nyerem a legjobb jelmezért járó első díjat.
– Hát persze, hogy ezt mondja, hiszen az anyukád! – legyintett Borzalka. – De tudhatnád már, hogy három éve mindig én vagyok a győztes! Az idén sem lesz ez másképp! – tette hozzá magabiztosan.
– Milyen kár! – sóhajtott Töltike, a kisbárány.
– Miért lenne kár?! – fortyant fel Borzalka felháborodottan. – Nagyon is jó ez így! …Nekem – tette hozzá csendesebben.
– Csak az a kár – hajtotta le a fejét Töltike –, hogy az én jelmezem nem lesz tökéletes.
– De az enyém annál inkább! Igazi űrhajós leszek! A mamám varrt olyan ezüst színű szkafandert is, amilyet az újságban láttunk. És a boltban vettünk egy új sisakot. A tavalyi már kicsit kopott… – hadarta el Borzalka egy szuszra. Ám mikor Töltikére nézett, elszégyellte magát. – De a tiéd is biztos szép lesz! – fűzte hozzá vigasztalóan.
– Igen – bólintott szomorúan Töltike, és hátat fordítva barátainak, a bodzabokor ágait kezdte rendezgetni, hogy azok ne lássák a szeméből legördülő könnycseppeket.
– Most látod, mit csináltál? – súgta Borzalka fülébe Zizi dühösen. – Tudod, hogy beteg a mamája, és nem tudott segíteni neki jelmezt csinálni, pont neki kell dicsekedned?
– Hagyjál már! – vágott vissza Borzalka, de szíve mélyén érezte, hogy Zizinek igaza van.
Rosszkedvűen ment haza.
Egész éjjel alvás nélkül forgolódott ágyában, és csak úgy keringtek agyában a gondolatok: Hogyan tudná megörvendeztetni barátját? Hogyan tudna segíteni neki? Reggel fáradtan ébredt. Mégis, mikor kinyitotta szemét, és a napsugár incselkedő sugarai szemébe világítottak, mintha egészen a szívéig hatoltak volna, mert hirtelen minden olyan egyszerűnek és világosnak tűnt. Tekintete az ágya fölött függő kedves női arcra szegeződött, majd annak szívére, melyet anyukája szerint azért rajzoltak rá láthatóan – habár ezt nem értette egészen –, hogy a belőle jövő szeretetre figyelmeztessenek mindenkit. Ettől még vidámabbnak és elszántabbnak érezte magát.– Miért nem jutott ez előbb eszembe!? – kiáltotta, és kipattant az ágyból. – Édesanya! – rikkantotta, miközben magára kapkodta ruháit. – Támadt egy jó ötletem! – és már szaladt is ki a konyhába, hogy elmondja tervét, amely olyan nagy boldogsággal töltötte el. – Ugye megengeded, anyucikám? – kérdezte, mikor előadta anyjának, amit kieszelt.
Anyja meglepődve hallgatta.
– Te tényleg az én kis Borzalkám vagy? – kérdezte mosolyogva, de hangján hallatszott, hogy nagyon elégedett kisfiával. – Valóban lemondanál a vadonatúj jelmezedről a barátod kedvéért? Ugye tudod, hogy így nem te fogod megnyerni a versenyt?
– Az csak egy buta verseny! És már úgyis olyan sokszor nyertem. Töltike pedig még egyszer sem. Nem azért, mintha nem érdemelné meg! Hiszen nem tehet arról, hogy anyukája beteg, és minden pénzüket gyógyszerekre kell költeniük. Nem vehet új jelmezt, és nincs, aki segítsen neki. Ki tudja, talán még az anyukája is meggyógyul örömében, ha meglátja, hogy a kisfia győzött.
– De hogy adod oda neki, hogy ne sértsd meg? – ráncolta össze aggódva szemöldökét édesanyja.
– Arra gondoltam, hogy megkérem postás Malvin kisasszonyt, hogy vigye el a csomagot, mintha valaki postán küldte volna. Mondjuk egy távoli rokonuk. Jó lesz így?
– Az hiszem, igen – bólintott édesanya. – És még nekünk is van annyi időnk, hogy készítsünk neked egy másik szép jelmezt – simogatta meg borzmama fiacskája buksi fejét. – Tudod, kisfiam, lehet, hogy a versenyen nem győzöl, de megnyerted a legnagyobb díjat, amit csak kaphatsz a szívedbe: az igazi baráti szeretet ajándékát.
