Cikkek listázása

A lélek öröme

Szerző: Bertha Éva

Nemrégiben alkalmam nyílt beszélgetni egy befektetési cég képviselőjével, aki Franciaországból érkezett Pozsonyba. Miután kiderült, hogy a szlovákiai magyar katolikusok hetilapjának szerkesztőjeként dolgozom, érdeklődve kérdezett rá a katolikus egyház helyzetére országunkban. Majd elmesélte egy élményét is, amelyben lengyelországi útja alkalmával volt része. Egy krakkói templom kincstárát szerették volna megtekinteni, ezért beálltak a templom előtt kanyargó hosszú sorba. Egy idő után azonban kiderült, hogy a várakozók nem az egyházi gyűjteményre kíváncsiak, hanem gyónni szeretnének. Különleges tapasztalat volt ez a francia férfi számára, hiszen – ahogy mondta – náluk ilyen egyáltalán nincs. Az emberek leszoktak a gyónásról. Nálunk ugyan (még?) nem ez a helyzet, mégis megállapíthatjuk, hogy mintha kiveszőben lenne az emberekből a bűntudat érzése. Enyhítjük, szépítjük bűneinket, magunknak sem akarjuk bevallani, hogy vétkeztünk. Vallásukat gyakorló hívőktől is nemegyszer hallottam: „Ugyan, én már öreg vagyok, milyen bűnöm is lehetne?” Mintha a vétkezés lehetősége korfüggő lenne. S bizonyára ismerős a fiatalabbak szájából is elhangzó kijelentés: „Mit gyónjak meg? Nem öltem, nem loptam!” S miközben így nyugtatgatjuk magunkat, s megpróbáljuk elnyomni lelkiismeretünk szavát, egyre inkább megmutatkozik gyarlóságunk,. Társaságban beszélgetve leszedjük a keresztvizet távol lévő ismerőseinkről, kocsiba ülve nem tartjuk be a sebességkorlátozást, veszélyeztetve mások és a magunk épségét, kihasználjuk a munkáltató cég kínálta lehetőségeket saját céljainkra, keressük és megtaláljuk a kiskapukat, ügyeskedünk – és sorolhatnánk a „modern” és „klasszikus” bűnöket.

„Annak a képességnek a hiánya, hogy a bűnt felismerjük, a lelki eltompulás legveszélyesebb formája, elgondolkodtat, mivel ez arra is képtelenné tesz, hogy jobbak legyünk” – mondta XVI. Benedek pápa még bíborosként. Valóban: a jóra törekvés, a jobbá levés igénye akkor fogalmazódhat meg bennünk, ha tudatosítjuk, hogy még igencsak távol állunk a tökéletességtől. Ha szembe tudunk nézni mulasztásainkkal, vétkeinkkel. Ha megakadályozzuk lelkünk eltompulását azzal, hogy felismerjük a bűnt, elismerjük, hogy vétkeztünk. Ha nem mindig másokban, a körülményekben keressük a hibát, hanem őszintén magunkba nézünk.

Ismerősöm mesélt egy rokonáról, aki bár kiskorában megkeresztelték, és elsőáldozó, bérmálkozó is volt, nem találta meg igazán a helyét az Egyházban. A ma már középkorú férfi mostanában egyre többször tesz fel a hitre, az Egyházra vonatkozó kérdéseket, fogalmazza meg kételyeit, mintegy önmagát győzködve. Amikor a bűn került szóba közöttük, mindig bizonygatta: neki nincs bűne, gyónnia sem kell. Talán szíve mélyén érezte, nem egészen így állnak a dolgok. Mert legutóbb már kijelentette: legnagyobb bűne az, hogy úgy gondolja, nincs bűne… Ennek felismerése már jelzi: jó úton jár az illető, működik benne az isteni kegyelem.

Farsang van, a szórakozás, a bálok ideje. Miért beszélünk hát a bűnről, a bűntudatról? Nem ünneprontás ez? A farsang végén lekerülnek rólunk álarcaink. Hamvazószerdán majd ismét arra figyelmeztet bennünket Egyházunk, hogy földi életpályánk végén számot kell adnunk cselekedeteinkről. A nagyböjti időszak eljöttével pedig egy újabb lehetőséget kínál számunkra. Hogy tükörbe nézzünk, felismerjük vétkeinket, s az Isten bocsánatát kérjük.

A krakkói templom előtt sorakozó emberek nem a kincstárban őrzött értékes kelyheket, miseruhákat akarták látni, hanem egy másfajta kincset kerestek. Isten végtelen irgalmát kínálja nekünk a kiengesztelődés szentségében, s ők erre a kincsre vágytak. S ezt teszik a világon mindenütt azok, akik felismerik és elfogadják e jézusi lehetőséget. Ha rátalálunk erre az isteni kincsre, akkor lélekben folytonosan megújulva, nem feladva a jobbá válás reményét, képesek leszünk arra, hogy tiszta örömben éljünk – legyen bár farsang vagy nagyböjt.

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>