Missziós hellyé lett a kaposfüredi galéria
Ima szülte szobrok
Szerző: Lőrincz Sándor
Fotó: Kovács Tibor
Kling József a végtelent kereste, a szárnyalást, a röpülés boldogságát vágyta, és az elmúlt évtizedekben fokozatosan haladt egyre feljebb és feljebb Jákob lajtorjáján. Nemcsak az önkifejezés, a megmérettetés iránti vágy hajtotta, hanem az is, hogy egy-egy szakrális vagy profán szobra láttán elégedettek legyenek megrendelői, büszkék a családtagjai s a közelében élők. A kaposfüredi alkotó keze nyomát mintegy nyolcvan templombelső, liturgikus tér, szobor őrzi, s művészetével, hitével, barátságával folyamatosan ajándékozza meg közönségét. Legutóbb adventben láthattuk munkáit az általuk működtetett kaposfüredi magángalériában, ahol Ars Sacra című kiállításának megrendezésével köszöntötte felesége, Márta és unokája, a rendkívül muzikális 13 éves Márk, akit az egy évtizede náluk bemutatkozó ikonfestő színész, Agárdy Gábor is megörökített egyik ikonján.
Kling József ezernyi szoborcsodával, reliefremekkel, stációképpel, hősi emlékművel – amelyek Somogy és a nagyvilág közterein állnak, templomok csöndjébe burkolózva patinásodnak vagy beimádkozott lakások díszei, házi oltárok ékei – valóban létra lehet ég és föld között. A szobrászművész tevékenységét régebb óta ismerők folyamatosan figyelhették, miként veszi a lépcsőfokokat. Szorítottak sikereiért, mert műveiben tetten érték az igazat – amelynek nincs jobb és baloldala, de még közepe sem –, a nemest s a jót.
Közel hozta távoli világok ősi, kultikus kultúráját is, melynek sajátos szimbólumrendszerével, tegnapot mával ötvözve teremtette meg azt a stílust, amely csak az övé. Rönkök-kövek-kötelek szövedékeivel szőtte be a kaposfüredi ház parkját is, és közben egyre beljebb és beljebb költözött művészetértő közönsége szívébe. Merész installációi, a Tízparancsolat, a Csapda, a Golgota, a Hagyaték felkiáltójelként maradnak meg az emlékezetben, mint ahogy az Áldozati oltár, a Mag, a Csíra, a Gótika, a Kleopátra, az Idol- és a Bálványsorozat. Kapui: a Napkapu, a Lélekkapu és megannyi monumentális mű, melyekben különös egységet alkot szakrális és profán.
A jeles szobrászművész kőben, fában egyaránt látja a lényeget, és miközben kemény harcot vív önmagával, kalapáccsal és vésővel fejti le a felesleget kőtömbök rusztikus tömegéből. Azt vallja: először megálmodja, mit szeretne megformázni, aztán jön az ima; az erőt adó, a bátorító, majd a rajzok, a skiccek, s végül az anyag, amelyből kifejlik a műalkotás. A zalaszentjakabi templomban éppúgy, mint Isten iharosberényi hajlékában, Berzence, Kiskorpád, Somogyjád templomában éppúgy, mint a Sopron közeli Dénesfán vagy Frankfurt közelében, ahol nagybátyja, dr. Feuerbach Péter pápai prelátus bízta meg a barokk templom liturgikus terének megtervezésével.
– Még az „átkosban” kaptam a megrendelést – meséli Kling József. – Egy busz gyomrában, csomagokkal körülvéve szállítottuk ki az ambót, a székeket, a szembemiséző oltár darabjait és a tartozékokat.
Akkor is vele volt az Isten, de rajta s hű társán kívül fogják kezét, egyengetik lépeseit fába vagy márványba álmodott szentjei is, élükön Szűz Máriával, akit – legszebb asszonyként – többször is megmintázott. Modern Madonnájának alakja pedig felér a világ legzseniálisabb muzsikájával. Stilizált emberi alakjai, a hatalom aranyával megjelölt figurái, kultikus kőedényei, keze-szelleme nyomán megelevenedő bibliai történetek között újraértelmezhetünk hazát, hitet és humánumot, s közben újra és újra belénk nyilall porszemlétünk bizonyossága.
Az érdem pedig, hogy a művészetek katedrálisa lett a kaposfüredi családi ház, Istené és Mártié, a feleségé – aki azontúl, hogy hű párja, menedzsere, mecénása, olykor ihletadója és első kritikusa is. Sétára, töprengésre hívogat szoborparkjával, ahol – József Attilával – a szabadság a rend, s ahol valóban érezhetjük a végtelent, és pincegalériájával, ahova sokan betérnek. Az elmúlt több mint egy évtizedben sok ezren fordultak meg e falak között, és méláztak el szobrai előtt. Olyan kiállítókkal és vendégekkel találkozhattunk, mint Gross Arnold, Gajzágó Sándor, El Kazovszkij, Misch Ádám, Agárdy Gábor, Colin Foster, Paulikovits Iván, Somogyi Győző, Karátson Gábor, Szemadám György, de itt volt Eperjes Károly, Kő Pál, Fellegi Ádám is. És még ki mindenki a kortárs nemzetközi, hazai és somogyi képzőművészeti életből.
Kling Józsefről sokan tudják, hogy színésznek készült, de szívesen lett volna táncdalénekes, később meg festő. A Teremtő azonban más utat jelölt ki számára. Keskeny ösvény ez, amelyen nehéz végigmenni; olykor-olykor vargabetűt is kell tennie az embernek, de a tudat, hogy művészete, élete fokozatosan felfelé ível, és most, hatvanévesen is ég benne a vágy az alkotás után, minden bizonnyal elégedettséggel tölti el.
Medgyessy Ferenc szobrászművész 1943-ban azt mondta egyik rádióinterjújában: művészetünkkel mutathatjuk meg a világnak legbiztosabban, hogy vagyunk és élni akarunk. Bízzunk benne, hogy Kling József még hosszú éveken át világgá kiálthatja: van és élni akar! Szobrai, amelyeknek nemcsak lelkük, szívük is van – hiszen ezért járkál közöttük, simogatja meg őket és beszél hozzájuk –, még sokáig legyenek jelek, mint az út menti kőkeresztek. Szükség van rájuk, szükség van rá. Különösen most, e gátlástalan, önmagából kivetkezett társadalomban, amelyben erénnyé nemesedett a bűn, s amely, ki tudja, meddig, tűri még a mocskot, a talmit, és percemberkék dáridójával az élet evangéliuma helyett a halál civilizációját építi. Abban a hazában, amelyről, higgyük közösen – mindenféle híresztelések ellenére –, Mária nem vette le a kezét.
