Városmisszió: Brüsszeltől Budapestig
Tegyetek tanítványommá minden népet!
Szerző: Bodnár Zita
– Mindenekelőtt az Emánuel Közösséget illeti a köszönet, mivel a kezdeményezés tőlük ered. Ők sarkaltak minket, bíborosokat: Lustigert, Danneelst, Policarpot, Erdő Pétert és engem is, hogy belevágjunk a városmisszióba anélkül, hogy tudtuk volna pontosan, mi lesz belőle. Átimádkozva a kérdést, hittel és bátran igent mondtunk.
Azóta már négy nagyvárosban rendezték meg az evangelizációs kongresszust és missziót. Azt hiszem, mind a négy helyen nagyon sok gyümölcsét tapasztalhattuk és tapasztalhatjuk mind a mai napig. Az Úr láthatóan megáldotta ezt a kezdeményezést. Dicsőség legyen neki! Megpróbáltuk életre váltani a leckét, amit Jézus kér: menjetek és tegyetek tanítványaimmá minden népet!
– Mennyire befogadó a társadalom a keresztény üzenetre?
– Hatalmas a piac a köztereken. Óriási az itt jelenlévők kínálata: legyen szó lelkiségről, a bölcsesség útjáról vagy éppen a wellness megvilágosodásáról. Nagyon jól láthatjuk, hogy a kereszténység ajánlata a társadalom számára pusztán egy a sok közül. Először is el kell fogadnunk, hogy többé már nem vagyunk monopolhelyzetben ezen a szellemi-lelki köztéren. Okulhatunk Pál példájából, és követhetjük őt, aki eleinte megpróbált mindenféle emberi eszközt és trükköket bevetni igehirdetésében (vö.: ApCsel 17,22–34), majd a sikertelenségéből okulva, Korintusba érkezvén már csak a lényeget, a kereszt bölcsességét hirdette. Mindenek előtt Jézus Krisztus evangéliumát kell hirdetnünk, nem pedig kifogásokat keresni és mindenféle kerülőutakat találni.
– Lehetséges-e ma az evangélium és az Egyház tanításának hirdetése?
– Véleményem szerint nem csak, hogy lehetséges, hanem szükséges az Evangélium hirdetése a hétköznapokban is. Úgy tűnik, lépésről lépésre haladva azért egyre bátrabbak vagyunk. Úgy hiszem, a kongresszus egyik aspektusa magának az Egyháznak a bátorítása, hogy a keresztények merjék felvállalni a hitüket a világban, lépjenek ki a plébánia falai közül és vegyenek részt a társadalmi vitákban. Az Egyháznak ez nem csak érdeke, a tisztánlátás kegyelmét is megkapta hozzá. „A mélységek mélysége”, a legfőbb és legsürgetőbb kérdés: élő-e a keresztény hit vagy sem?
– A missziós héten a konferenciabeszédeken, a tanításokon, a kerekasztal-beszélgetéseken kívül a művészet is kiemelkedő helyet tölt be. Mi a szépség szerepe az evangelizációban?
– A szépség mindenekelőtt belső szépséget jelent. Ez a jóság és az igazság ragyogása. Nagyon érdekes, hogy bárhol a világon, ahol a hit, a szeretetet és a jóság jelen van, ott a szépség is el van vetve. A szépség, amely mintegy szükségszerű jele az Istennel való életnek, Jézus követésének, az evangélium megélésének. Mindig azt mondom: nézzétek meg egy idős, kontemplatív, egész életét Isten szemlélésére szánó szerzetes vagy szerzetesnő arcát. Néha egészen megdöbbentő szépséget fedezhetünk fel ezeken az arcokon, ezekben a tekintetekben. Ez olyan szépség, amely annak a belső jelenlétéből fakad, aki – ahogy a zsoltáros mondja – ékesebb az emberek fiainál. Az igazi szépség Jézus bennünk való jelenlétéből ragyog fel az arcokon.
– A balthazari metafizikai szépség fogalma a szívünk mélyére utal, ahol Isten lakik minden egyes emberben. Ezt el lehet takarni, de öröktől fogva és örökké bennünk marad. Hogyan érinthetjük meg az Istentől távol élő emberekben ezt a metafizikai szépséget?
– Először is hangsúlyoznám a művészeti nevelés, a „tekintet” nevelésének elengedhetetlen szükségességét. Egyfajta képi aszkézisre gondolok. Napjainkban a csúnyát, az erőszakot, a szexualitást ábrázoló képek áradata bombáz minket. Ellen kell állnunk, és egészen más utat kell választanunk. Avilia Szent Teréz azt mondja, hogy mindig jelen kell lennie egy Krisztus-képnek, hogy Krisztus tekintete vonzzon minket. Ugyanakkor elengedhetetlenül fontos a művészeti nevelés is, hiszen az európai művészet története szorosan összefonódik a keresztény hagyománnyal, a keresztény művészettel, amely mindig az isteni szépséget próbálja megjeleníteni.
– Valóban sikerül megszólítani a társadalmat, vagy az Egyház üzenetei továbbra is saját berkeken belül maradnak?
– Négy-öt évvel ezelőttig a média mindig ugyanazt az öt pontot érintette, ha az Egyházról esett szó: a papságot, a cölibátust, az eutanáziát, az abortuszt, a házasság kérdéskörét… Meglepődve tapasztalom, hogy ez az elmúlt években teljesen megváltozott. Most már bizonyos módon maga az Egyház vet fel kérdéseket, témákat, s nem hagyja megválaszolatlanul ezeket. Manapság sokkal inkább kérdezik közvetve vagy közvetlenül az Egyház véleményét a nagyobb témákkal kapcsolatban, mint korábban. Félő azonban, hogy nem halljuk meg ezeket az Egyháznak, a keresztényeknek feltett új kérdéseket. Valóban össze kell gyűjtenünk minden intellektuális erőnket és kapacitásunkat, hogy jelen legyünk, hogy felkészültek, jól képzettek legyünk, hogy segítsünk a társadalomnak a kérdések megválaszolásában.
– Mik voltak a bécsi evangelizációs kongresszus gyümölcsei?
– Három pontban lehetne talán összegezni a kongresszus gyümölcseit: egyrészt vannak a személyes megtérések, amikről csak ritkán hallunk, másrészt a közös missziós és evangelizációs tevékenységek, kezdeményezések megsokszorozódása, valamint a plébániák világ felé való nyitása.
A személyes megtérések a legfontosabbak. Ezekről gyakran nem tudunk, néha azonban értesülünk egy-egy tanúságtételről, s így a láthatatlan gyümölcsök láthatóvá lesznek. Példaként két újságíró megtérésének történetét említeném, akik egy igencsak világi magazin szerkesztőiként dolgoztak. Nagyon megérintette őket az evangelizációs kongresszus, és valami történt a szívük mélyén. Újra felfedezték a hitet, és megértették: az evangélium mennyire fontos, és mennyire létkérdés a társadalom számára. Tovább folytatták ugyan munkájukat, továbbra is ezt a bizonyos magazint szerkesztették, de munkájuk minősége és tartalma megváltozott. Ez titokban, a szív rejtekében, a külvilág számára láthatatlanul történt, de a gyümölcsök hamarosan láthatóvá váltak.
A városmisszió másik azonnal látható gyümölcse az evangelizációk és missziók megsokszorozódása. Ez a kongresszus óta folyamatosan tart. Például Bálint-napon Egyházunk néhány tagja úgy döntött, hogy Istentől jövő szerelmeslevelet fog osztogatni a metróban. Ötvenezer levelet nyomtattak ki, s minden egyes levél mellé egy-egy szál rózsát mellékeltek. Reggel, amikor az emberek munkába mentek, a metrómegállóban nyújtották át nekik. Ez az ingyenes gesztus nem várt viszonzást, mégis meghívott valamire: szánj egy csendes pillanatot Istenre, aki nagyon szeret!
A harmadik típusú gyümölcs a plébániákon terem, ahol a hívek sokkal nyitottabbak és befogadóbbak a világ felé. A plébániákon, a vasárnapi mise után a hívek szívesen összegyűlnek a plébániai „kávéházban” a szentmisék után. Korábban ez egy zárt csoportot jelentett, akik nagyon jól érezték magukat együtt, jó hangulat volt, de egészen zárt közösséget alkottak, ahova nagyon nehéz volt bekerülni. A kongresszus óta a kávéház a „járdára” került, amelyet nem kell minden esetben szó szerint érteni, hanem ez inkább azt a befogadó szellemiséget jellemzi, ahogyan átalakultak ezek a vasárnapi plébániai misét követő nyitott kávéházak. A plébániák kiléptek a sekrestyéből, a kis védett fészkükből, és már ki mernek lépni a közterekre, mernek nyitni az emberek felé. Nyitva hagyjuk a templomokat, ahelyett hogy bezárnánk…
– Felmerül a kérdés, hogy a kongresszus után mi is a feladatunk?
– A kongresszus után mindig van egy kis csönd, nyugalom, hiszen nagyon nagy energiát fektettünk be a missziós hétbe. Az a hét valóságos ünnep. Mint minden ünnep után, a missziós hét után is fennáll a csüggedés, a hétköznapokba való visszatérés okozta szomorúság kockázata. Tisztában kell lennünk azzal, hogy ez létezik, és mindez teljesen normális, hiszen hatalmas erőt és energiát fektettünk be ebbe a hétbe. Ugyanakkor nagy lehetőség is ez a visszatérés a hétköznapokba. Felmerül a kérdés: ez a húsvét vasárnap előtti időbe vagy pedig az azt követőbe való visszalépést jelenti? Úgy hiszem, hogy ez a feltámadás utáni időbe való visszatérés. Megvan az ideje a Galileába való visszatérésnek, ahol a tanítványok újra kezdtek halászni, újra visszatértek szakmájukhoz, hétköznapjaikhoz, de már minden visszavonhatatlanul megváltozott. Szeretnék egy másik dolgot is kiemelni. Amikor megízleljük az örömet, amikor megtapasztaljuk az evangelizációt, a szeretet kommunikálását, hitünk továbbadását a köztereken, kicsit olyanokká leszünk, mint a drogosok. Ez azt jelenti, hogy újra és újra rá akarunk találni erre az örömre, hitünk megosztásának örömére. Mindig túl kell lépnünk a félelmeinken. A városmisszió visszafordíthatatlan kiindulópont. Soha többé nem térhetünk, nem léphetünk oda vissza, ahonnan indultunk, hiszen megtapasztaltuk azt, amiről az első tanítványok beszéltek: lehetetlen, hogy ne beszéljünk arról, amit láttunk és hallottunk.
