A Budai Irgalmasrendi Kórház főigazgatójával beszélgettünk
Nem csak a testet, de a lelket is gyógyítani kell
Szerző: Bodnár Zita
Fotó: Bodnár Zita, Lambert Attila
– Családunk mindig vonzódott a természettudományok felé. Szüleim matematika-fizika szakos tanárok. Én is alapvetően reál beállítottságú vagyok, ugyanakkor nagyon szerettem az irodalmat. Nem tudtam, mi akarok lenni, csak gimnáziumi éveim második felében, amikor fakultációkat kellett választani, gondolkodtam el azon, mi is lehet az én hivatásom. Azt tudtam, hogy számomra nagyon fontos az emberekkel való foglalkozás, a hozzájuk való kötődés, valamint a természettudományok. Szép lassan tisztult le, hogy az orvosi pályát választom. Az orvoslásban ugyanis pontosan ez a két tényező ötvöződik: a személyes kapcsolatok és a természettudomány. Soha nem bántam meg a választásomat, sőt! Nagyon szép emlékeket őrzök egyetemi éveimről.
– Az egyetem után rögtön kórházban helyezkedett el?
– Már az egyetemen egyre jobban ráláttam az egészségügy belső struktúrájára. Érdekelt az egészségügy szervezési és gazdasági oldala is, ezért a hat egyetemi év után elvégeztem egy kétéves egészségügyi menedzserképzőt. Egy gyógyszercégnél kezdtem dolgozni, ugyanakkor nem mondtam le a valóságos hivatásomról, mindenképpen szerettem volna gyakorló orvos is lenni. A Bethesda Kórházban meghirdettek egy gyerekgyógyász állást, ahova a pályázatomat beadtam, és fel is vettek. A Bethesdával egyébként a mai napig tartom a kapcsolatot, ugyan most már kicsit másképp, de rendszeresen visszajárok ügyelni. Nagyon jó légkörű intézmény, a gyerekgyógyászat pedig igazán közel áll hozzám. Itt az orvosok az átlagosnál vidámabbak és lazábbak. Ha valaki gyerekgyógyász lesz, biztos, hogy nem savanyodhat be, mert különben nem tudna a beteg gyerekekkel kommunikálni. Nagyon szép időszakom volt, több mint öt évet töltöttem ott. Közben elvégeztem a közgazdaságtudományi egyetemet posztgraduális képzés keretében. Az orvosi szakvizsga megszerzése után egy gyógyszervizsgálatokat végző céget vezettem négy éven keresztül. Ekkor adódott a lehetőség: az irgalmas rendi kórházban átszervezés miatt gazdasági vezetőt kerestek, így 2005-ben mint gazdasági igazgató kerültem ide. A következő évben pedig felkértek a főigazgatói tisztség betöltésére.
– Örömmel vagy kicsit félve ült az igazgatói székbe?
– Amikor átvettem a kórház irányítását, tudtam, hogy nehéz lesz, azt azonban senki sem gondolta volna, hogy ennyire átfordul az egészségügy helyzete. Az elmúlt egy évben a változások eredményeképpen teljesen átalakult a struktúránk. Új szabályozásokat vezettek be, rendkívül sok aktív kórházi ágyat le kellett építenünk, rengeteg belső összevonást kellett végrehajtani, osztályokat átköltöztetni, a körülbelül 850 dolgozóból 120-tól meg kellett válnunk. A kórház puszta megmaradásáért is harc folyt. Ugyanakkor mindig igyekszem a negatív folyamatban is meglátni a jót és azt a lehetőséget, amelybe bele lehet kapaszkodni. Ez a forrongó és bizonytalan helyzet is ilyen. A látszólag megoldhatatlan, ugyanakkor mégsem reményvesztett helyzetben olyan dolgokon kezdünk el töprengeni, ami korábban, a szorongatások előtt eszünkbe sem jutott. A jelenlegi körülmények indítottak minket arra, hogy egy olyan kört alakítsunk ki a kórházon belül, akikkel hosszútávon együtt lehet dolgozni és gondolkodni.
– Említette, hogy az orvosi pályát elsősorban a másokkal való foglalkozás, törődés miatt választotta. Kórházigazgatóként mennyire jut ideje és adódik lehetősége a személyes kapcsolatok kialakítására?
