Diakónusszentelés Veszprémben
Megszentelt életek, családok, hivatások
Szerző: Budai Éva
Fotó: Budai Éva
dr. Matykó Árpáddal és dr. Paksi Zoltánnal – és Márfi Gyula veszprémi érsekkel beszélgetett el lapunk munkatársa a diakónusi szolgálatról.
„A diakónusok feladata többek között, hogy a püspököknek és a papoknak szolgáljanak az isteni misztériumok, különösen az eucharisztia ünneplése során, azt szétosszák, jelen legyenek a házasságkötésnél és azt megáldják, hirdessék az evangéliumot és prédikáljanak, vezessék a temetéseket és a szeretet különféle szolgálatainak szenteljék magukat” – olvasható a diakónusi hivatásról a Katolikus Egyház Katekizmusában.
Tízen lesznek diakónusok
A Veszprémi Egyházmegyében 2000-ben szentelték fel az első állandó diakónust (Szathmáry László állatorvost), majd hosszú szünet következett. De az eltelt időben az Egyház világi munkásai közül sokakat lelkipásztori kisegítőkké, lektorokká (felolvasókká), akolitusokká (oltárszolgákká), hitoktatókká képeztek. Közülük többen most kérték – a területileg illetékes lelkipásztorok ajánlásai alapján – állandó diakónussá való felszentelésüket is. Márfi Gyula veszprémi érsek atya boldog kötelességének tesz majd eleget ez év június 16-án, amikor is a veszprémi Árpád-házi Szent Margit-templomban tíz állandó diakónust szentel fel, akik valamennyien nős-családos emberek, s polgári foglalkozásuk mellett látják el majd szolgálatukat.
– Már a II. Vatikáni Zsinat előtt is indultak úgynevezett alulról jövő, a Szentlélek által áthatott népi kezdeményezések az ősi diakónusi szolgálat visszaállítására – mutat rá a főpásztor. – Az Apostolok cselekedeteiből tudjuk, hogy az apostolutód, vagyis a püspök meg a diakónus voltak az Egyházban a kezdeti stabil funkciók. Valójában a mai értelemben vett papságról az 1. század végéig nem is beszélhetünk. Csak ezután jött létre a ma is ismert hármas fokozat – püspök, pap, diakónus.
A diakónusok a népet képviselik az oltárnál
A szentelésre váró diakónusok között a legkülönbözőbb foglalkozású embereket találunk, például orvost, körjegyzőt, ügyészt, középiskolai tanárt, környezetvédelmi vállalkozót és polgármestert is.
– Mire jogosít fel a diakónussá szentelés? – fordultam kérdésemmel Márfi érsek atyához.
– Bár jogilag nem sokban különbözik a diakónusi szolgálat a világi lelkipásztori kisegítőétől, annyiban mégis más, illetve több, hogy a diakonátus része a papság szentségének, s a diakónus végezhet esketést is, valamint lelkipásztorok jelenlétében is felolvashatja a napi evangéliumot. Kétségkívül segít a paphiányos magyar állapotok közepette a lelkipásztori feladatok végzésében, de túlhangsúlyozni e szerepét nem szabad. A diakónusok legfőbb feladata, hogy a népet képviseljék az oltárnál. A papi nőtlenségből rájuk is vonatkozik annyi, hogy amennyiben feleségük meghal, nem nősülhetnek újra.
A szentség hatása kiárad a családra is
– Mit jelent a felszentelendőknek, családjuknak ez az újfajta küldetés? – fordultam két diakónusjelölthöz.
Dr. Matykó Árpád orvos, 54 éves, Cseszneken él, három gyermek édesapja, másodéves teológus:
– Négy évesen kereszteltettek meg szüleim, de valójában hitbéli, vallásos nevelést nem kaptam. Hitvesem hasonlóképpen nevelkedett. Már harmadik gyermekünket vártuk, amikor valamiféle keresés, tisztább, más élet utáni vágy kezdett megfogalmazódni bennünk. Ezért hagytuk ott budapesti – szakmai – karrierünket. Gyermekeink teljesebb nevelése érdekében közel húsz éve költöztünk a cseszneki vár tövében lévő kis faluba. Három település egészségügyi ellátását végeztük itt hitvesemmel együtt.
Közben a Gondviselés jóvoltából szinte észrevétlenül közeledni kezdtünk Istenhez. Házasságunkat szentségi házassággá erősítettük, gyermekeinket megkereszteltettük, és nagy örömmel láttuk, hogy ők is hogyan erősödnek a hitben. Mindebben nagy szerepe volt Jung József atyának, Bakonyoszlop akkori plébánosának, aki nagy szeretettel fogadott gyermekeivé, és a maga szelíd módján vezetett Isten felé minket. A ma 98 éves atya bíztatott az új életállapot, a diakonátus felvételére is. Úgy érzem, házasságunk és családunk meghatározó, biztos bázisa lehet diakónussá válásomnak. Így válik az emberi élet, a keresztény emberi élet szentséggé.
Közben a Templomos Lovagrend soraiba is belépett az orvos, ahol Nagy Károly kanonok atya hatására megbérmálkoztak feleségével. Az elmúlt években számos egyházi feladatot kaptak, évente előkészítették a gyermekek betlehemes játékát, 2000-ben vendégül látták a Szentjánosbogár tábort, betlehemkészítő versenyeket hirdettek, s nagypénteken bemutatták a fiatalokkal Krisztus passióját. Újraéledtek munkájuk nyomán a nagyböjti keresztúti ájtatosságok, adventi és böjti lelkigyakorlatok. Jelenlegi plébánosuk, Simon István atya megbízásából Matykó Árpád segít a hitoktatásban, az oltárszolgálatban, emellett az egyházközségi képviselő-testület világi elnöke is ő.
„Két szinten élem meg diakónussá szentelésemet”
Dr. Paksi Zoltán pécsi születésű, Magyarpolányban él, 37 éves politológus, történész, egyháztörténész, filozófus, az ajkai Bródy Imre Gimnázium történelem-filozófia-földrajz szakos tanára, két gyermek édesapja, harmadéves teológus.
– Szüleim nem neveltek vallásosan, s bár megkaptam a Kádár-korszakban a szentségeket, nem lettem vallásgyakorló ember – mondja. – Érdekes módon a történelem és az egyháztörténet iránti érdeklődésem vonzott közelebb a templomhoz. Először csak intellektuálisan, filozófiai síkon ismerkedtem az Egyházzal és az egyházi tanításokkal.
Az igazi lelki átalakulás, a megtérésem több mint tíz éve kezdődött, személyes sorsom katartikus eseményei indították el. Ebben óriási hatással voltak rám a ferencesek, akikhez a mai napig erősen kötődöm. A diakónia, a szolgálat iránti vágy is közöttük érett meg bennem. Hitem megerősödésében nagyon sokat köszönhetek Márfi Gyula érsek úrnak, aki akkoriban került a Veszprémi Egyházmegye élére; Kuminetz Géza atyának, aki tanárom volt kánonjogi tanulmányaim során; Barsi Balázs ferences atyának, aki szintén akkoriban érkezett Sümegre és lett a rendház vezetője, s akinek lelkigyakorlatain mélyült el hitem. Egyházszemléletemet a mai napig meghatározza az ő szigorú, igényes katolicizmusa. S nagy hatással volt rám természetesen falunk plébánosa, Ebele Ferenc atya, akinek bíztatására kezdtem meg templomi szolgálataimat. Az ő megbízásából már néhány szentbeszédet is mondhattam, miután nemrég lektorrá és akolitussá is felavattak.
Két szinten élem meg a diakónussá szentelésemet: egyrészt szakrális-szellemi oldalról, tudván, hogy ez egy szentség, s a papi rend legalsó foka a hierarchián belül, Isten meghívása. Másrészt tudatában vagyok annak, hogy ezt a küldetésemet a világban, a családomban és a hívek tágabb közösségében kell betöltenem.
