„Ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni” (Lk 19,40)
Kövek
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Léphaft Pál
– Emberek, ébredjetek! Miért alusztok? Hát már elfelejtettétek a titkot, melynek ti is éppúgy szemtanúi voltatok, mint én?! Vagy már eltemettétek azt a csodás napot, mikor itt járt köztünk a Feltámadás és az Élet? Az én szemem kőből van, de mégis felismertem benne a Várva Vártat, ti még akkor is kételkedtetek benne, mikor csodáit láttátok! Hány és hány sírboltot ástatok már köveim közé, sziklám hasadékaiba! Tudom, mi az elmúlás! Az én szikláimat is évről évre koptatja, porlasztja az idő. S ti emberek még gyengébbek vagytok nálam!

Így gondoltam, míg meg nem ismertem őt azon a ragyogó délutánon.
Már négy nap telt el azóta, hogy Mária és Márta bátyját eltemettük. Testét hűségesen őriztem köveim között, s jól hallottam Márta kétségbeesett szavait: „Uram – mondta –, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. De most is tudom, hogy bármit kérsz az Istentől, megadja neked.” S akkor megszólalt ő, akinek egyetlen szava elég hozzá, hogy megindítson minket, a kemény köveket. Így szólt: „Feltámad a testvéred.” S én tudtam, most már minden rendben lesz. De az asszony könnyeit törölgetve továbbra is értetlen maradt. „Tudom, hogy feltámad, majd feltámadáskor, az utolsó napon.”