Cikkek listázása

A gyászolók segítése – lelkigondozói tapasztalatok, tanácsok

Veszteségeink: a megújuló élet kapui

Szerző: Körössy László

Fotó: Vida József

Talán ismerős az állapot; a fájó hiány érzése, a pótolhatatlan veszteség tudata, közölhetetlensége. Lelassulunk – és a gyorsan változó világ tovatűnő képeinek kavalkádjából, a hétköznapok mókuskerékszerű mozgásának megszokott állandóságából átlépünk a fájdalom, a gyász különös időtlenségébe, mozdulatlanságába: szembesülünk önmagunkkal, a létezés másik (tisztább?, „valóságosabb”?) arcával, valamint a kérdéseinkkel életről és haláról.
És a gyász fogva tart. A hozzáértők azt mondják, szükségünk van erre a „fogságra”, erre a „más állapotra” – egy ideig.
Markó Máriával, a Budai Irgalmasrendi Kórház Lelkigondozó Szolgálatának szociális munkásával beszélgetünk arról, hogy hogyan segíthetjük a gyászoló embert. Mert eljöhet az a pillanat, amikor egy embertársunk elmondja, feltárja nekünk fájdalmát, és lehet, hogy a kétségbeesését is – segítséget remél, fogódzókat keres, mert nem képes egyedül megbirkózni azzal, ami megváltoztathatatlan, és ami az ő életének is része lett. Vagy az történik, hogy nem szól addig, amíg mi nem kérdezünk: mi pedig látjuk a megtört tekintetet, a szomorúságot, kezdjük sejteni a szótlanság okát, és tudjuk, hogy rá kellene kérdeznünk… De hogyan is kezdjük? Mit tegyünk? Mégoly sok veszteséget átélve sem vagyunk „felkészülve” ezekre a pillanatokra: tanácstalanságunkban mi magunk is segítségért kiáltanánk…

Pedig nem kell mást tenni, mint jelen lenni – mondja Markó Mária. – Nincs módszer, ahogy nincsenek bármikor elővehető válaszok sem. Abban kell segítenünk, hogy a gyászoló át tudja élni és ki tudja mondani azt, ami benne van. Hogy legyen ideje sírni, magányba vonulni, elcsendesedni.

Temetőben 
„Elfogadni tudni a másik halálát annyit jelent, mint elfogadni egy »soha viszont nem látást«, egy hang és gyöngédség, esetleg gyűlölet megszűntét, melyek hordozói voltak a kapcsolatnak, belenyugodni a közösen elképzelt jövő szétfoszlásába, az örökös és végleges hiányba. Az életmód megváltozása, a közös cselekvések és helyek, tárgyak, érzelmek felszámolása, átalakítása, egyszóval a realitás elfogadása »őnélküle«: ez jelenti a gyászmunkát.”
Idézet Polcz Alaine:
A halál iskolája című művéből

Ha valamiféle veszteséggel találkozunk az életben, egy kis darab meghal belőlünk. Lehullik rólunk. Hol virágok, hol tüskék ezek. Szembesülünk saját halálunkkal, s egyúttal azzal is, hogy mit kellene máshogy tennünk az életünkben. A gyász lelassult állapotában valóban egyfajta időtlenséget él meg az ember, és csendet. A csendben pedig kérdések vetődhetnek fel. Vajon megengedtem-e eddigi életemben magamnak, hogy örüljek, szeressek, figyelek-e arra, aki mellettem áll? Segítenünk kell a gyászolót abban, hogy legyen ideje megkérdeznie magától, mintegy imában, Isten előtt: miért is vagyok itt? És erre kinek-kinek a saját válaszát kell megadnia.

A teljes cikk >>>

Rovat további cikkei:

Kapcsolódó cikkeink:

A második felvonás

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>