Cikkek listázása

A pincétől a padlásig

Pannonhalmi vizit

Fotó: Barcza István

Legendásak a pannonhalmi barátságok. Esküvői tanúk, keresztapák. Félszavakból értik egymást. És más nem érti őket. Erős kötelék egymás között, de fal másokkal szemben. Van valami közös tudás bennük, amelyhez mintha más nyelvre volna szükség. Mintha valamiféle magyar-magyar szótár kéne hozzá. Egymás megértése befelé biztonságérzetet szül, kifelé magabiztosságot mutat. Közösséget teremt és rombol. Nehezen mondható.
Amikor vendég érkezik Pannonhalmára, körbe szoktuk vezetni a gimnáziumban. Megmutatjuk neki az osztálytermeket az első emeleten. Büszkén mutatjuk régi, kopottas, de a gimnáziummal egyidős, modernista padjainkat, de ugyanígy a mai tanulási igényeket látszólag jobban kielégítő iskolapadokat is. Mint egy rendes iskolában, van ilyen is, olyan is, rendben.
Haladunk fölfelé a lépcsőházban.
Bekukkantunk az ebédlőbe. Szép nagy tér. Mutatjuk az ún. „kajás szekrényeket”, ahol a fiúk a hazai finomságokat tarthatják. Ahogy a ruhásszekrény, úgy ez is „hazai pálya”, szuverén terep. Ezek a kis zugok nagyon sokat tudnak.
Aztán a kollégiumba érünk. Sétálva is csak egy perc.
Benézünk óvatosan egy ún. nagy hálóba. (Óvatosan, hogy rend van-e.) Ez már nem annyira érthető. Vendégeink néha megrökönyödnek – nem a rend foka miatt. „Ennyien egy hálóban?”. Igen-igen, harmincan. És nem kényszer, nem azért ilyen, mert nem tudtunk kisebb szobákat kialakítani. A nagy háló érték. A közösségteremtés első fontos színtere. Tizedik végéig – kettő vagy négy évig – vannak itt együtt a fiúk. Megismerik egymást. Jó és rossz szokásaikat. Csiszolódnak. Együtt szuszognak harmincan éjszaka, mint utoljára ebéd után az óvodában. Megtanulnak mosni, teregetni, egyáltalán a tiszta és a szennyes ruháikat elválasztani. Összeverődve beszélgetnek egymás ágyán. Leülnek gitározni. Sakkoznak vagy társasoznak az asztalon. Zenét hallgatnak és/vagy olvasnak az ágyon heverészve. Sőt, az esti ima is itt van, pizsamában. Észrevétlenül benne élnek egymás életében. Aki nem próbálta, nem tudja elképzelni. „Nem bírnám ki!”
Közben csöngetnek. Igen, itt állandóan csöngetnek valamiért. A csengő szabdalja a napot. Mindenhova oda lehet érni szintidőn belül. Az idő takarékos beosztása is alapélmény. Belefogunk a feszes napirend ismertetésébe. Ez általában tetszeni szokott. Reggel félóra stúdium ismétlésre. Tanítás után két óra szabadidő, amikor levegőzni is kell. A fiúk egyharmada sportol: atletizál, kosarazik, focizik ilyenkor. Aztán három óra tanulás egy szünettel. Majd este kilenc után esti ima, fél tízkor takarodó. Kilenc óra alvás. Igen, ez szép, ritmust ad az ember életének.
Ezen a szinten vannak még a tanulók, mármint a stúdiumtermek. Együtt tanul egy évfolyam, több mint hatvanan. „Jaj!” Pedig mi ezt is értéknek tartjuk. „És milyen szűk helyen!” Kis kuckókban, egymástól fallal elzárva tanulnak. Mindennapos élménye a fiúknak, hogy három órán át csöndet tartanak – hatvanan. Ilyen élmény „kint” nem érhet senkit. És három órát tanulnak egy nap.
Megyünk fölfelé.
„Milyen lehet eljönni otthonról 12 vagy 14 évesen? Anyátlan-apátlan, család nélkül nőnek fel. Pedig legfontosabb a család.” Igen, ezt mi is így gondoljuk. Kisebbeknek nehezebb eleinte, nagyoknak már könnyebb. Ahol a család támogatását érezzük, könnyebb a fiúval is. Az itt töltött idő pedig épp az érett szülő-gyermek kapcsolat kialakulását készíti elő. A kortárs közösség a kamaszkorban nehézkessé váló viszony helyébe léphet úgy, hogy egyre intenzívebbek lesznek a szülőkkel való találkozások. A szemtelen vagy „kicsi fiú” komoly beszélgetőtárssá válik. A kollégiumi nevelők, prefektusok pedig igyekeznek felnőtt társként segíteni őket.
Ekkor már a tetőtérben vagyunk. Itt van a diákkönyvtár, a Tetőtéri Galéria, ahol időszaki kiállításokat szoktunk rendezni. A kultúra is házhoz jön. Olyan ingerek érik itt a fiúkat, amelyekért otthon messzire kéne menni. Kiállítás-megnyitókon vehetnek részt, találkozhatnak a kiállító művésszel. Péntekenként pedig egyetemi tanárok, kutatók ismertetik legfrissebb kutatási eredményeiket a legkülönbözőbb témákban. Igen, filmklub is van. Aztán itt vannak a felsőbb évfolyamosok négyágyas szobái is. A közösség ekkorra már elég erős, hogy kis szobákban alhassanak, ahol tanulhatnak, étkezhetnek is.
Lefelé indulunk, betérünk a Diákkápolnába is. Csöndes, félreeső hely, jól megszerkesztett tér. Szokatlan keresztút a falon. Újságpapírra festett, vastag, fekete vonalak. Hétköznapjainkra írt passió. Osztálymiséken, esti imákon szoktunk itt lenni. Apró próbálkozások, hogy növeljük a hitüket.
Iskolanap is szokott lenni. Szent Márton napján jótékonysági gyűjtést rendezünk egy téma jegyében. Hogy a fiúkat szociálisan is érzékenyebbé tegyük a világ bajaira, a szegénységre. Idén a cigányságot támogattuk. Máskor afrikai kórházat, határon túli iskolát.
Lassan búcsúzunk. Vajon el tudtunk-e mondani mindent? Le tudtuk-e fordítani szókincsünket? Mi, akik már tudjuk, hogy fordítani kell. Vagy mi is csak ezen a félreérthető, zárt nyelven tudunk beszélni, amely sokakkal összeköt?
Pad, nagy háló, csengő, csönd, kapcsolat, kultúra, hit, szegénység – igen, ennyit tudunk.
Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>