A Betegek Világnapján
A szeretet immunrendszere
Szerző: Jakubecz Márta
II. János Pál pápa 1992-ben rendelte el a Betegek Világnapját, ami február 11-én, a Boldogságos Szűz Mária lourdes-i jelenésének napján van. Ilyenkor a jóérzésű emberek és a hívek azokra gondolnak, akik legmélyebb bensőjükben élik meg a „szenvedés teológiáját”, a kereszthordozás ama válfaját, amit betegségnek hívnak. Krisztus értünk való szenvedését vele együtt hordozzák, és mindezt a személyes megpróbáltatást – ha hittel fogadják el – szeretetté transzformálják.
A betegség elfogadása életünk talán egyik legnehezebb vizsgája. Ha mi magunk betegszünk meg, ugyanolyan gyötrelmes lehet a lelki béke elérése, mint ha valamelyik közeli családtagunknál diagnosztizálnak különféle fajsúlyú betegséget az orvosok. Nem mindegy, hogy milyen „lelki háttérrel” válunk a különféle kórok elszenvedőivé, illetve a környezetünkben élő betegeink támaszává.
A betegségek kapcsán nagyon sok tévhit tapasztalható az emberekben. Tudatosítani kellene, hogy a szenvedés és a halál nem Isten teremtése. Neves lelki írónk, Belon Gellért írja: „…sokan vannak, akik a kereszténységet a szenvedés kultuszával és fölmagasztalásával vádolják, mintha az önmagában hordaná jóságát. Holott az az ördög találmánya, ami a bűn következtében áradt el az Isten által jónak és boldognak teremtett világon. E téves hiedelem miatt sok keresztényben is megfogyatkozik a bizalom és a szeretet Isten iránt, akiről sajnos a szólásmondások is állítják, hogy a szenvedésekkel »meglátogat«. És mivel a sátán műve, azért – ahogy Jézus gyógyításokkal törekedett megszabadítani az embereket a szenvedésektől – nekünk is jogunk és kötelességünk egészségünket ápolnunk, és ahogy tudjuk, visszaszereznünk.” Azokat a betegségeket, amikből viszont nem sikerül felgyógyulnunk, és együtt kell élnünk velük, krisztusi lelkülettel kell eltűrnünk. Jézus megmutatta számunkra, hogy a szenvedés elviselése – bár ördögi csapda – az örök élet forrása lehet.
Ebben nagy mértékben segíthet a betegek kenetében elrejtett isteni kegyelem is. Sajnos, úgy tűnik, hogy talán éppen ezt a szentséget övezi a hívek részéről a legtöbb félreértés és homály. A betegek lelki szolgálatában, de a mindennapi pasztorációban is – szerény véleményem szerint – ezt a szentséget kellene leginkább sürgősen „helyretenni”, mert az emberek tudatában ehhez még mindig leggyakrabban a „legvégső forgatókönyv” fogalma társul, és így a félelem megnehezíti azoknak a kegyelmeknek a felismerését és befogadását, melyek e szentségben az életet szolgálják. Pedig a betegek kenetében a szenvedések elviseléséhez maga Krisztus nyújt vigaszt, aki Szent Pál szavaival üzen: „Föl a lankadt kézzel! A megroggyant térdet nyújtsátok ki és járjatok egyenesen, hogy a megbénult tag ki ne ficamodjék, hanem inkább meggyógyuljon” (Zsid 12,12-13).
A betegség mindig a védtelenség érzetével társul, de az elesettségben is örülnünk kell a ténynek, hogy Jézus felvette a gyengék gyengeségét, és a védteleneknek mindig védelmet nyújtott. Ahogy a Szentírásban áll: „Ami a világ szemében gyönge, választotta ki az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket…” (1Kor 1,27). Betegségünk, elesettségünk idején, vagy a környezetünkben élő beteg hozzátartozóink felkarolása közben bizton támaszkodhatunk a krisztusi védelemre, mert ő nem megy el mellettünk anélkül, hogy ne emelne fel bennünket akkor, amikor úgy érezzük, hogy a szenvedés kiszolgáltatottá és sebezhetővé tesz. Ezáltal a betegágy a kegyelem áradásának színhelyévé válhat a családban.
A betegség kapcsán sincs más megoldás, mint a szeretet útja. Segíteni másokon, tehát szeretetből adni és szeretetből elfogadni, befogadni – ez az a „recept”, amely nélkül nem működhet az emberségünk. Az életet kell szolgálni még akkor is, ha dolgunkat talán már a halál árnyékában tesszük. Szent Márta még a négy napja holt testvére sírjánál is az életért kiált, és nem reménytelenül! Erős hite jutalmat nyer: Jézus kegyelméből Lázárt ismét az élők között tudhatja. Aki beteg vagy betegeket ápol, vigasztal, gyógyít, betegnek szentséget szolgáltat ki vagy aki beteget vigasztal, lélekben megerősít, az szintén az élet szolgálatában áll.
Egy amerikai orvosról olvastam az interneten. Megfigyelései szerint azok a betegek, akik a náluknál még elesettebb betegeknek segítséget nyújtottak, kedvezőbb gyógyulási arányokat mutattak. Ez az orvos vallja: „Meg vagyok győződve arról, hogy minden gyógyulásnak köze van ahhoz, hogy feltétel nélkül adhatunk (és kaphatunk) szeretetet. Ez az immunrendszer általunk ismert legerősebb ingerléséhez vezet” (Bernie S. Siegel). A szeretet a leghatékonyabb „immunerősítő szer”. Aki nem tapasztalja, sóvárogva keresi, de aki adja, az sokszorosan visszakapja. Ebben az önzetlen adok-kapok folyamatban van elrejtve a mindenkori „használati útmutató”. A szeretet immunrendszere azáltal működik olajozottan, ha a beteget elfogadjuk, és családjaink, egyházközségeink, egész társadalmunk egyenrangú tagjainak tekintjük. A betegség nem megbélyegzettség, hanem állapot, amely során az ember immunrendszere a legerősebb „ingerre”, a krisztusi szeretetre vár.
A Betegek Világnapján – úgy, mint bármelyik más napon – Krisztus belülről éltető forrásáért kiált az emberiség.
A betegség elfogadása életünk talán egyik legnehezebb vizsgája. Ha mi magunk betegszünk meg, ugyanolyan gyötrelmes lehet a lelki béke elérése, mint ha valamelyik közeli családtagunknál diagnosztizálnak különféle fajsúlyú betegséget az orvosok. Nem mindegy, hogy milyen „lelki háttérrel” válunk a különféle kórok elszenvedőivé, illetve a környezetünkben élő betegeink támaszává.
A betegségek kapcsán nagyon sok tévhit tapasztalható az emberekben. Tudatosítani kellene, hogy a szenvedés és a halál nem Isten teremtése. Neves lelki írónk, Belon Gellért írja: „…sokan vannak, akik a kereszténységet a szenvedés kultuszával és fölmagasztalásával vádolják, mintha az önmagában hordaná jóságát. Holott az az ördög találmánya, ami a bűn következtében áradt el az Isten által jónak és boldognak teremtett világon. E téves hiedelem miatt sok keresztényben is megfogyatkozik a bizalom és a szeretet Isten iránt, akiről sajnos a szólásmondások is állítják, hogy a szenvedésekkel »meglátogat«. És mivel a sátán műve, azért – ahogy Jézus gyógyításokkal törekedett megszabadítani az embereket a szenvedésektől – nekünk is jogunk és kötelességünk egészségünket ápolnunk, és ahogy tudjuk, visszaszereznünk.” Azokat a betegségeket, amikből viszont nem sikerül felgyógyulnunk, és együtt kell élnünk velük, krisztusi lelkülettel kell eltűrnünk. Jézus megmutatta számunkra, hogy a szenvedés elviselése – bár ördögi csapda – az örök élet forrása lehet.
Ebben nagy mértékben segíthet a betegek kenetében elrejtett isteni kegyelem is. Sajnos, úgy tűnik, hogy talán éppen ezt a szentséget övezi a hívek részéről a legtöbb félreértés és homály. A betegek lelki szolgálatában, de a mindennapi pasztorációban is – szerény véleményem szerint – ezt a szentséget kellene leginkább sürgősen „helyretenni”, mert az emberek tudatában ehhez még mindig leggyakrabban a „legvégső forgatókönyv” fogalma társul, és így a félelem megnehezíti azoknak a kegyelmeknek a felismerését és befogadását, melyek e szentségben az életet szolgálják. Pedig a betegek kenetében a szenvedések elviseléséhez maga Krisztus nyújt vigaszt, aki Szent Pál szavaival üzen: „Föl a lankadt kézzel! A megroggyant térdet nyújtsátok ki és járjatok egyenesen, hogy a megbénult tag ki ne ficamodjék, hanem inkább meggyógyuljon” (Zsid 12,12-13).
A betegség mindig a védtelenség érzetével társul, de az elesettségben is örülnünk kell a ténynek, hogy Jézus felvette a gyengék gyengeségét, és a védteleneknek mindig védelmet nyújtott. Ahogy a Szentírásban áll: „Ami a világ szemében gyönge, választotta ki az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket…” (1Kor 1,27). Betegségünk, elesettségünk idején, vagy a környezetünkben élő beteg hozzátartozóink felkarolása közben bizton támaszkodhatunk a krisztusi védelemre, mert ő nem megy el mellettünk anélkül, hogy ne emelne fel bennünket akkor, amikor úgy érezzük, hogy a szenvedés kiszolgáltatottá és sebezhetővé tesz. Ezáltal a betegágy a kegyelem áradásának színhelyévé válhat a családban.
A betegség kapcsán sincs más megoldás, mint a szeretet útja. Segíteni másokon, tehát szeretetből adni és szeretetből elfogadni, befogadni – ez az a „recept”, amely nélkül nem működhet az emberségünk. Az életet kell szolgálni még akkor is, ha dolgunkat talán már a halál árnyékában tesszük. Szent Márta még a négy napja holt testvére sírjánál is az életért kiált, és nem reménytelenül! Erős hite jutalmat nyer: Jézus kegyelméből Lázárt ismét az élők között tudhatja. Aki beteg vagy betegeket ápol, vigasztal, gyógyít, betegnek szentséget szolgáltat ki vagy aki beteget vigasztal, lélekben megerősít, az szintén az élet szolgálatában áll.
Egy amerikai orvosról olvastam az interneten. Megfigyelései szerint azok a betegek, akik a náluknál még elesettebb betegeknek segítséget nyújtottak, kedvezőbb gyógyulási arányokat mutattak. Ez az orvos vallja: „Meg vagyok győződve arról, hogy minden gyógyulásnak köze van ahhoz, hogy feltétel nélkül adhatunk (és kaphatunk) szeretetet. Ez az immunrendszer általunk ismert legerősebb ingerléséhez vezet” (Bernie S. Siegel). A szeretet a leghatékonyabb „immunerősítő szer”. Aki nem tapasztalja, sóvárogva keresi, de aki adja, az sokszorosan visszakapja. Ebben az önzetlen adok-kapok folyamatban van elrejtve a mindenkori „használati útmutató”. A szeretet immunrendszere azáltal működik olajozottan, ha a beteget elfogadjuk, és családjaink, egyházközségeink, egész társadalmunk egyenrangú tagjainak tekintjük. A betegség nem megbélyegzettség, hanem állapot, amely során az ember immunrendszere a legerősebb „ingerre”, a krisztusi szeretetre vár.
A Betegek Világnapján – úgy, mint bármelyik más napon – Krisztus belülről éltető forrásáért kiált az emberiség.
